Super Mario World 2 - Yoshi's Island (SNES)

A Link to the Past meghozta a kedvem a Nintendóhoz, így elkezdtem ezekben a berkekben keresgélni. Ismét valami klasszikust szerettem volna kipróbálni, de miután sem a Megaman (1987), sem a Final Fantasy (1987) nem nyerték el a tetszésemet, azt mondtam, rendben, legyen valamelyik Mario (bár inkább aldós vagyok). Elég volt egyetlen pillantást vetnem a Yoshi's Island bájos, kifestőt vagy mesekönyvet idéző grafikájára és máris eldőlt a dolog.

Wipeout (N64)

A nevére nem igazán emlékeztem, csak úgy emlegettem, mint azt a vagány, futurisztikus, űrhajóval versenyzős játékot, kiskorunkból. Ismét a legjobb barátomhoz fordultam, eme definícióval, aki persze rögtön tudta, mire gondolok.

Rayman

Kislánykorom szőke hercege, blogom névadója. Máig imádom, amiért olyan kifestőkönyv-szerű, minden nagyon gusztusosan és bájosan van megrajzolva és olyan babavilága van, akár a Jazz Jackrabbit 2-nek és a Croc 2-nek. Ha jól emlékszem, anno sokáig csak a legjobb barátomnak volt meg és ezt rettentően irigyeltem tőle.

Falbontós játékok (játékgyűjtemény)

A falbontós játékokkal úgy állok, mint a flipperekkel, illetve az ügyességi játékokkal: számtalannal játszottam kiskoromban, de már csak a töredékére tudok visszaemlékezni. Kettő, a WinBrick és a Ballistic végig kitartottak mellettem és egy szerencsés véletlennek köszönhetően, nemrégiben egy harmadikat, bizonyos Paranoid nevezetűt is sikerült a felszínre hoznom, de egy még mindig hiányzik a "fantasztikus négyesemből". Csak annyi maradt meg róla, hogy elég barátságtalan, sötét színeket, többnyire okkersárgát használ - ha valaki tud segíteni, mi lehet ez, nagyon hálás lennék.

Descent

A neve már többször felbukkant, életem során, mivel számos, nagyon kedves játékomat (Forsaken, Freespace) nyíltan ez inspirálta, ezért végül úgy döntöttem, megnézem magamnak. Sokáig visszatartó erő volt, hogy pontosan emiatt hittem azt, hogy teljesen ugyanolyan lesz, mint például az Acclaim játéka, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna! Ja és interplayes, mint az MDK 2, tehát már nem lehet rossz.

Earthworm Jim

Legeslegelőször természetesen az első résszel próbálkoztam, ám az valahogy nem nyerte el a tetszésemet - valószínűleg azért, mert első körben nem jutottam tovább a kettes pályánál. A második már annál inkább, ezért mivel nem volt elég az Earthworm Jim-humorból, úgy döntöttem, akár Zelda esetében, visszatérek és adok egy második esélyt az első résznek. És lám, tovább is jutottam és ugyanúgy, mint az MDK 2-ben vagy A Dzsungel Könyvében, teljesen új világ tárult elém...

Rodge

A legemlékezetesebb 8-bites játék gyermekéveimből. Akármilyen nevetségesen csúnya is, a Mr. T-re hajazó főhős és szürreális/tök értelmetlen az egész, úgy ahogy van (kicsit úgy, mint Serious Sam), mégis nagyon-nagyon szeretem. Annyira rossz, hogy az már jó. Lehetséges, hogy ez volt az első "komoly" videojátékom.

A Dzsungel Könyve

A dzsungeljátékok rengetegében sem ezt, a '94-es gyöngyszemet, sem a Timon & Pumbaát nem volt egyszerű megtalálni. Nagyon szerettem kiskoromban, annak dacára, hogy sose jutottam benne sokáig, max a 3-as pálya legelejéig, onnantól kezdve viszont teljesen új játék tárult elém, akárcsak az MDK 2 esetében.

SkyRoads

Élénken él bennem egy bizonyos színes kockás, űrhajós ügyességi játék, melyet anno egy általános iskolai osztálytársam mutatott - a Happydog és a Timon & Pumbaa mellett. Akkoriban nagyon sokat nyúztunk, de a neve sajnos a feledés és az idő homályába merült (de csak a neve, magára, a játékra mindig is emlékeztem és mindig is keresgéltem utána, eddig sikertelenül). Szerencsére, a napokban a legjobb barátommal gyerekkorunk játékairól beszélgettünk (mert még mindig nem aknáztuk ki az összeset) és ő nagyon ügyesen (és nagyon hamar) megtalálta a mi drága, klasszikus SkyRoadsunkat.

Antrun

Nagyon hasonló gyerekkorom másik kedvenc játékához, a Pipe-hoz, ahol sok kis csőelemet kellett a megfelelő irányba beforgatni, hogy összefüggő vízvezeték-rendszert alkossanak és végigcsordogáljon a víz. Na, itt ugyanez történik, csak egy hangyafarm kontextusába áthelyezve.

Észkerék

A klasszikus akasztófa, vetélkedő formájában, magyar fejlesztésben, életem egyik első "videojátéka".

Wolfenstein 3D

Számomra ez a 2. legvéresebb, legnyomasztóbb játék a világon, közvetlenül a Mortal Kombat után, mégis azt kell, hogy mondjam, nagyon kedves nekem (mondjuk, a játék végeztével mindig keresnem kell valami vidámabb elfoglaltságot, akár a Serious Sam esetében). Ugyanúgy általános iskolai informatikaórai gyöngyszem, mint a Dyna Blaster vagy a Terep 2 (1996) - hogy engedhették a tanárok ezt a véres játékot???

Xmas Lemmings

Kiskoromban volt egy nagyon furcsa, sötét hangulatú, Aldóhoz hasonlóan néma játék a gépemen, ez volt a Lemmings. Akkor egyszerűen nem tudtam felfogni, mi értelme annak, hogy kis manók potyognak egy dobozból, majd fel-alá járkálnak egy havas pályán mikulássapkában, miközben célkeresztbe vehetjük őket...

The Legend of Zelda - A Link to the Past (SNES)

Jobb később, mint soha: csak felnőtt fejjel szántam rá magam, hogy nekilássak az egyik Zeldának, mert legalább egyet illene ismerni. Korábban már próbálkoztam a legelső, '86-os változattal, de nem igazán fogott meg és amúgy sem rajongok az RPG-ért. Szerencsére adtam egy második esélyt a sorozatnak (akár Earthworm Jimnek vagy a The Witchernek) és mostanra teljesen magával ragadott - olyannyira, hogy azóta plusz 10 epizódon túl vagyok, így kezdem behatóan ismerni a szériát (az "ősatya" 1986-ból, Link's Awakening, mind az eredeti, mind a remake, Ocarina of Time, Oracle of Seasons, The Minish Cap, Breath of the Wild, Skyward Sword, Tears of the Kingdom, A Link Between Worlds és Echoes of Wisdom).

Ügyességi játékok (játékgyűjtemény)

Ebben a bejegyzésben azokat a retro játékokat gyűjtöttem össze, amik önálló poszthoz túl rövidek, együtt viszont nagyon jól mutatnak és mind egy kategóriába tartoznak: ügyesség- és képességfejlesztőek. Ezekkel játszottam, amíg nem volt internet.

Reszkessetek, betörők!

A film címe alatt több játék is fut, így, bár nekem nem kellett konkrét, kihelyezett csapdáktól tartanom, mégis igen körülményesen találtam csak meg. A filmet senkinek sem kell bemutatni - én egészen tavaly karácsonyig imádtam, amikor is négy egymást követő nap egyfolytában az első részt adták, bármelyik napszakban is kapcsoltam be a tévét.

Ski Free

A Ski Free a Tom & Jerryhez (1994) és a Tomb Raiderhez hasonlóan, sosem volt a szívem csücske, ehhez képest mégis igen sokat nyúztam gyerekkoromban, unalmas óráimban.

Dyna Blaster

Az általános iskolai informatikaórák hőse, a Terep 2-vel (1996) és a Wolfensteinnel egyetemben, ugyanis amikor előbb végeztünk az órai feladattal (és ez gyakran megtörtént), a maradék időben ezekkel játszhattunk.

Arcade Volleyball

Azon kevés sportjátékok egyike, melyeket gamer pályafutásom során érintettem. Máig nagy kérdés, hogy ő, Aldo vagy az Alley Cat volt életem első játéka?

Aldo's Adventure

Lehet, hogy szentségtörés, de sose voltam nagy mariós. Sokkal jobban szeretem a háttérben békésen meghúzódó, keleties külsejű fivérét. Életem egyik első, 8-bites játéka, még anno a böhöm nagy, asztali számítógépen kalandoztunk együtt. 

Alley Cat

2013 nyarán éppen a szakdolgozatomat írtam, amikor kis pihenőt iktattam közbe, ugyanis teljesen véletlenül ráakadtam erre a játékra - azt hiszem, valaki éppen megosztott róla egy videót a Facebookon. Azonnal megrohant a nosztalgiahullám: feléledt a gyerekkori, ám sosem feledett videojáték-mánia, aminek hatására elkezdtem felkutatni azt a kismillió játékot, amiket akkoriban játszottam; innen született az egész blog ötlete.

Burial at Sea - Episode 1

ending

...apropó, lezárás: bár az Infinite-é szavakat elállítóan, lenyűgözően zseniális, nyomasztó és váratlan volt - nekem abszolút, mert elég nehezen raktam össze - sokadszorra is - a sztorit, a családi viszonyokat és az apró nyomokat, viszont amikor végre leesett, mélyen megdöbbentett és megérintett. Még napokig pörgettem rajta az agyamat és utánaolvastam a lehetséges értelmezéseknek. Na, ha lehet, az Episode 1, még jobban sokkolt. Az még nem is érintett annyira vészesen mélyen, hogy a csúnyácska, rejtőzködő, eltűnt kislányt elég kegyetlenül kell kifüstölnünk, az egyébként portálként szolgáló, fém szellőzőből, de az már annál inkább, ahogy a párhuzamos univerzumok közt, a bájos babáért zajló dulakodásban (Lutece-ék szíves közreműködésével), az éppen bezáruló tér-időkapu brutális módon levágja a gyermek egész fejét, majd egy gyors vágással Elizabethre - és az ő, már teljes készenlétben mögöttünk álló Big Daddyjére - kiderül, hogy valójában a lány is a (felnőtt) Little Sisterek sorát erősítheti, Booker pedig itt sem kerülheti el a sorsát és igen hirtelen, ismét Elizabeth keze által (na jó, közvetve) kell elhaláloznia. Én ez után a jelenet után szájtátva, döbbent csöndben ültem a végefőcím alatt és még vagy  tíz percig.

* * *

Burial at Sea - Episode 2

ending

Nekem az egész BioShock-univerzumból ez a rész tetszett a legkevésbé. Számomra egyáltalán nem illik a lopakodás az Infinite meglehetősen pörgős, akciódús világába, ahol a konfliktusokat minden alkalommal véres, szemtől szemben fegyverpárbajban intéztük el, nem suttyomban és folyamatos töltényhiánnyal, mert így szinte lehetetlen és kicsit elveszett az eredeti BioShock-hangulat - én mondjuk eleve nem annyira csípem ezt a beosonós témát, Assassin's Creedben is igyekeztem inkább mindent nyíltan és gyorsan lerendezni. Bár ettől a világtól egyáltalán nem idegen a nyomasztó atmoszféra, szerintem itt még önmagához képest is túl sok és túl sötét volt - a mesteri, titokzatos thrillerhangulat helyett itt főleg a kegyetlenkedéseken és a szinte-idegösszeomláson volt a hangsúly. Az egyetlen dolog, ami igazán tetszett, az a történetvezetés, ez tartotta és meg is ugrotta az eddigi szintet: nagyon izgalmas volt még több háttérinfót megtudni a Big Daddyk és Songbird legyártásáról, az Elizabeth-en és másokon végzett konkrét, kegyetlen kísérletekről, Columbia keletkezéséről vagy Daisy, a forradalmár indokairól. Szeretem Elizabeth karakterét, de önfeláldozó (?) halála nem rázott meg túlságosan, inkább azon hatódtam meg, mennyi szeretet lakozik a Little Sisterekben, akár iránta, akár a Big Daddyk felé; viszont nagyon is libabőrözős volt, ahogy hirtelen újra azon a bizonyos, sejtelmes repülőgépen találtuk magunkat és a történet csodálatosan visszacsatolt a sorozat legelejére.