Ha azt állítom, hogy most pipáltam ki a bakancslistám első és legnagyobb tételét, akkor ezzel mindent elmondtam.
Körülbelül egy évvel ezelőtt találkoztam először a Video Games Live-val és izgatottan vártam, mikor kezdődik a jegyárusítás, az általam kinézett, tökéletes időpontra. Pontosan akkor, őszre nyertem Erasmus-ösztöndíjat, így külön öröm volt, amikor sikerült jegyet szereznem és összehangolnom, hogy akkor ott tudjak lenni, Madridban. Felfokozott érzelmi állapotban érkeztem meg a stadionba és meghatottságomban el is pityeredtem (először, de nem utoljára), amikor helyet foglaltam a hetedik sor jobb szélén, az egyelőre szinte üres nézőtéren - ez persze, a koncert kezdetére megváltozott és két szektor kivételével, teljesen meg is telt. Műsort én ilyen pontosan még sosem láttam kezdeni: Tommy Tallarico már 12:02-kor a színpadon volt (délben kezdődött volna) és in medias res elkezdte a műsort, egy pörgős Castlevania szám, teljes elánnal való előadásával (miközben a kivetítőn végigjátszás zajlott, ebből a játékból) és csak ezután köszöntötte a népet. Az a Tommy Tallarico, életnagyságban, aki részt vett a világon a legeslegkedvencebb játékom, az MDK elkészítésében. Igazi showman, remek konferációbetétekkel tűzdelte meg a zeneszámokat, a közönség dőlt a nevetéstől. Eligazított minket az elején, hogy egyáltalán nem kell csöndben maradnunk, hiszen ez nem kosztümös, komolyzenei koncert: bármikor éljenezhetünk, tapsolhatunk vagy énekelhetünk együtt, a zenekarral. A játékok 95%-át legalább névről ismertem, a zenéjüket viszont már kevésbé - sokan igen, már az első taktusokból (a mellettem ülő gamer párral ellentétben, akik felváltva böködték egymást, amikor a kedvenc számaik jöttek), de számos új dalt feljegyeztem, amik ott, nagyon megtetszettek, ilyen volt Sonicé, a Silent Hill 2-é (pedig egyáltalán nem szeretem a horrorjátékokat) vagy a Monkey Islandé. Végig fültől fülig mosollyal az arcomon ültem és olyan érzésem volt, mintha nem is koncerten, hanem a moziban ülnék és elsőosztályú akció- és fantasyfilmzenéket néznék, csak zavaró dialógusok nélkül, csak a lényeget (időnként cospalyeket és fanartokat is vetítettek, ezeket mindig a nézők-rajongók küldhetik be, célzás, célzás). Két zeneszám között, hogy az együttes is szusszanjon egyet, vicces, animált, geek videókat, paródia crossovereket vetítettek, például a Donkey Kongot (1981) a Mortal Kombattal és mind a majom, mind a királylány nagyon hamar bevégezte vagy Chuck Norrist az Angry Birdsszel - a nagy kung-fu ugrás ellenére, végül mutatóujja hegye egyetlen érintésével iktatta ki a malackákat. Ezeket imádta a közönség. Vendég előadóművészek is színesítették a műsort, mint a fiatalokból álló, videojáték zenére specializálódott banda vagy az új Assassin's Creed zenéjét eredetileg is éneklő énekesnő, stílusosan, csuklyában. Számomra a leglibabőrözősebb momentum az volt, amikor az előadás záróakkordjaként, Tallaricóék és a közönség, együtt (!), hangosan elkaraokeztuk a Portal végecímdalát. A műsor befejeztével rögtön, ingyenesen lehetőségünk volt meet & greetre, ehhez nem is kellett annyira sokat, csupán 45 percet kellett várnom (a fiatal együttessel és a csuklyás énekesnővel is lehetett fotózkodni). A kezemben szorongattam azt a sárga pólót, melyre az MDK egyik jelenetét nyomtattam - ezt szerettem volna aláíratni. Amikor sorra kerültem, Tallarico rám nézett és nevetve széttárta a kezét: "Wow, you've your own MDK T-shirt, that's amazing!" Nagyon ideges voltam, csak dadogva sikerült kifejeznem magam angolul és sikeresen nála felejtettem az alkoholos filcemet is, de sikerült aláírást szereznem - bár, nem volt könnyű neki, de valahogy megfeszítette a textilt és aláfirkantotta nekem (a nagy izgalomban, sajnos elfelejtettem közös fotót kérni). A sors iróniája, hogy a koncertturné következő állomása amúgy is Budapest (!) lett volna, így akárhol vagyok a világban, mindenképp eljutok erre az élményre. Bár nem mondhatnám magamról, hogy rajongok a komolyzenéért, ez a szimfonikus koncertélmény sokat segített ahhoz, hogy közelebb kerüljek hozzá és legalább ezt a műfajt megkedveljem. Ez volt a madridi kirándulásom tökéletes , felejthetetlen megkoronázása (a borítókép saját fotóm).
 |
| Aláírásom, mely most, öt évvel később is teljes pompájában virít a kedvenc pólómon |
Az az emlékezetes, közös vége karaoke
Néhány saját fotóm a koncertről
UPDATE (2016. november 18.): Két év elteltével, az újabb budapesti koncert utáni meet & greeten sikerült pótolnom a hiányosságot és kértem közös képet Tommy Tallaricóval. A sárga pólómat viseltem és megjegyezte, hogy emlékszik rá:
2014. november 9., Madrid