Assassin's Creed - Unity

A Unity jó ideje csücsül a fiókomban, ugyanis amikor a Ubisoft korábbi születésnapja alkalmával minden hónapban ingyenesen elérhetővé tette egy-egy játékát, ezt is behúztam. Bár a francia forradalom az egyik kedvenc történelmi korszakom (sőt imádom Párizst), a multizás tüntető jelenléte, illetve későbbi kiégésem a sorozattal kapcsolatban - melyről itt írok - sokáig visszatartó erő volt, de  eljött az ő ideje.

Futtatás

Mivel a játék jócskán retro kategóriába esik, nem tudtak megegyezni az én jóval modernebb gépemmel a felbontásban, ezért dacból miniatűr tálcán, a létező legrosszabb felbontásban vélte jónak elindítani magát. Úgy gondoltam, odabenn a menüben kezdek és ráncba szedem... ha láttam volna, mit és hol tudnék ráncba szedni! A menü az átugorhatatlan cutscene-nél (amit számtalanszor kellett végignéznem) is kockásabb volt, így találomra kattintgattam és valahogy sikerült (!) elkezdenem  a játékot. Azon nyomban kiszöktem az optionsbe és épphogy sikerült kibetűznöm, hogy - életemben először -ultrára állítsak egy játékot. Ez így megoldódott, ám volt még egy aprócska probléma: minden egyes indításkor, akár a Uplayből, akár a gépemről, végtelenül lefagyott a loading screen - erre az lett a megoldás, hogy rendszergazdaként futtattam. Utoljára a Shadow of the Colossust volt ennyi macera összerakni.

A játék

Az Abstergo nevű vállalat, elvileg szórakoz(tat)ás céljából, olyan virtuális valóságot fejlesztett ki, melyben testközelből újjáélhető a történelem és akkor már mért ne írhatná át a résztvevő a múltat? Névtelen főhősünk - mi magunk -, akaratán kívül, különös DNS-bank nyomába ered (érdekfeszítő, ám széthullófélben levő kalandjainkat gépies női hang - és vele dialogizáló, ismerősnek tűnő férfihang - próbálja toldozni-foldozni). A speciális célpontot egészen gyerekkorától kísérjük, amikor is pajtásával - későbbi szerelmével - csintalankodnak a minisztériumban, majd miután mindketten hirtelen elvesztik édesapjukat, fájón pártot kell választaniuk és mit ad Isten, egyfajta "modern" Rómeó és Júliaként ellentétes pólusokra helyezkednek, de később kénytelenek lesznek összedolgozni. A rövid emlékek füzérét három csodás helyszínen, Párizson (akármilyen "kicsi" a város, amerre nézel, mission terem), Versailles-on és Franciade-on át követjük; szemtanúi lehetünk, ahogy a nagy egymásra találás előtt az ifjút koholt vádakkal börtönbe zárják, micsoda véletlen, leendő hősével és mentorával, ahonnan Uncharted-szerű börtönlázadás kereteiben szabadulnak (az utcákon valós időben zajlik a forradalom: szónoklatok, provokációk, lopások, tüntetések és a sebesültek ápolása), majd a fiatalembert felesketik a tanácsban (mely szomorú fogyatkozásnak indul), ahol már várták és ahová minden gyilkosság után visszatér raportra. Persze az összes szövevényes jel (Arno vádlójától, a méregkeverőn és az ötvösön át, egészen a tényleges gyilkosig) a templomosokra (az önfejű, néha érthetetlenül viselkedő Elisé-re, az értékes forrásra) és ugyanarra az ártatlannak tűnő eszközre mutat (megtoldva egy kis méreggel), de mint kiderül, tégla van a szervezetben. Arno szeretné mihamarabb megvallani szerelmének az igazságot, éppen ezért néha merően szembemegy felettesei utasításaival, ami majdnem a vesztét okozza egyszerre, az élet minden területén. Ez arra ösztönzi, hogy újragondolja életét és céljait.

 

Hasonlóságok és különbségek
a többi részhez képest 

A Unity alapjaiban a legkorábbi epizódokra - Brotherhood, Revelations - kanyarodik vissza, noha erősen a közép-kortárs a mezőnybe esik. Az emlékeket továbbra is lehet izgalmas feltételekkel fűszerezni, mint használj bizonyos fegyvert háromszor, ne érj vizet, csússz át az asztal alatt négyszer, valamint mindet kérdőívvel zárjuk (leginkább akkor alkalmaztam, amikor valami nagyon vagy nagyon nem volt ínyemre). Elirigyeltük Ezio virágzó side hustle-jét, az ingatlanbefektetéseket, melyek közül a legnagyobbat megtesszük főhadiszállásunknak (akár a Syndicate-ben a vonatot), ezáltal plusz jövedelemhez, (vigyázat, véges a ládika feneke, időnként ki kell venni az "osztalékot") zsoldosokhoz és új küldetésekhez jutva. Finoman jelen vannak a dinamikus napszakok, valamint némi meteorológia - bár a lakosság rá se hederít a szakadó esőre. A "falazás" az egyik leghasznosabb opció (lenne) az assassinok számára (a coverből coverbe csúszás méginkább), kár, hogy az AC III-on kívül csak jelen epizódban alkalmazható. A lootolás manapság automatikus szempillantás, míg itt rá kell szánnunk az időt a "rituáléra". A "jelenben" dús aljnövényzet rejtette el sötét szándékainkat, talán már el is felejtettük, hogy anno a tömegben kellett elvegyülnünk (nem antiszociálisok előnyben) vagy csöppet sem zavartatva magunkat, beülnünk két vadidegen közé. Igaz, egyáltalán nem végtelen a térkép, a későbbi open worldökhöz képest, de azért érződik a ló hiánya... Ebben a sagában sose volt rám jellemző, hogy fast travelezzek és feloldjam a checkpointokat, de most kénytelen voltam. A leginkább megkülönböztető jelleg a multiplayer - ami, mint hálsitennek kiderült, opcionális: városszerte fellelhetőek a sikátorokban kapucnijukat szemükbe húzó szövetségeseink és felajánlják becses társaságukat, egy-egy misszió erejéig - mindig meg van határozva, maximum hány fő lehet jelen, ezen a "zárt körű partyn". 

Unity vs. Origins

Az irányítás és a harc

Ismét visszakanyarodva a legelső címekre, túlméretezett, különböző színű megkülönböztető irányjelzők sejtetik, mi a teendő (zöld - ide menj, oda menj, sárga - kapd el/kövesd/lopd el, piros - kövesd el, kék - védd meg), minden alapfunkció ott csücsül a jobb felső sarokban és valós időben váltakozik (például, le a falról, fel a falra), tehát igazán kezdőbarát. Maga, a konfrontáció is végtelenül puritán: az irányunkba érkező csapásokat háríthatjuk (figyelni kell, hogy jó időben és akkor minden megy magától), avagy elhajolhatunk előlük (így érdemes a golyó ellen is védekezni), illetve természetesen visszavághatunk kecses kardsuhintással - en garde! Nem úgy az arzenál: színes választék áll szerény rendelkezésünkre: az ikonikus rejtett pengén (annak "hangtompított", dobható változatán) túl, egy- és kétkezes kardokon, könnyedebb dobótűkön ("őrjítő" méreggel, egymás ellen fordítva a szövetségeseket) és hozzád vágom, ottmaradsz típusú fegyvereken át, egészen a (nevetségesen kicsi hatósugarú) lőfegyverekig (egyszerre csak egy lehet felszerelve, még a BioShock Infinite-nél is szűkmarkúbban), így mind közelről, mind távolról biztosítva vannak az eszközök. Jómagam nem vagyok lelkes kellékhasználó, ám a füstbomba többször kihúzott a pácból. Aki inkább csendes akciózásra voksol, utoljára látott pozíció-víziók sorával csalogathatja az őröket (a füttyögés hiánya öreg hiba, akár az Unchartedban), majd kivárhatja azt a szívdobbanásnyi időt, amikor a (rendkívül buta, elvarázsolt) AI már észrevett (ha észrevett), de még nem reagál (sose volt ilyen könnyű). A további csendes lehetőségek már körülményesebbek: air assassinationnek számít, ha egy emelettel magasabbról ugrunk valaki nyakába, sőt nincs akciógomb hozzá, mint a későbbiekben, valamint megint Nathan Drake kalandjaira visszacsatolva, a "marasztaló" cover szorító ölelése se könnyíti meg a reagálást (külön ki kell lépni belőle). A tetők használata magától értetődő (amekkora tömeg van az utcákon, az 1700-as évekhez képest... még Napóleonnal vagy Robespierre-rel is összefuthatunk), ám Arno képes minden kiálló csücsökben/tereptárgyban megakadni vagy ok nélkül felmászni rá (és nem akaródzik lejönni), ellenben hatalmasakat tud ugrani, ezért még mindig odafenn a gördülékenyebb (lejönni akárhányszor vonakodik). Párizs utcáin sétálva nem egy, hanem két ellenséges csoporttal is szembetalálhatjuk magunkat és számomra a kékingesek valahogy mindig veszedelmesebbnek tűntek és jobban is védekeztek, mint a pirosak. 

A nyeremények és a képességek

A sasszem-effektus az arculatba illeszkedően letisztult: kiszűri az ellentétes pozíciókat, megmutatja a falon keresztül a kincseket, rejtekhelyeket, gyűjthető elemeket és olyan hasznos objektumokat, mint a "felvonók". Overwatch-beli képességeinkből inspirálódva cooldownnal rendelkezik, viszont elmúltával nagy kegyesen minden marad még egy kicsit, ha nem sikerült volna elkapnunk. Amennyiben tetőmagasságban tartózkodunk, "reménysugarak" mutatják, milyen érdekesség található közvetlen közelben (a kokárdák és Napóleon-sapkák néha olyan buta helyeken vagy ugrás-íveken vannak elrejtve, mint a Breath of the Wild Korokjai). Sajnos csak a rendkívül látványos, mézesmadzag átvezetőkre korlátozódik, ahogy az ifjú specifikus embereket és beszélgetéseket szúr ki a tömegben, tisztes távolból. A ládikákat különféle okos módokon zárták le (az ajtók könnyebb diók): vannak, melyeket rögtön felpattinthatunk - kisebb nyereményekért, de olyanok is előfordulnak, melyekhez Fallout-jellegű ördöglakat-törési képességeinket kell segítségül hívnunk (az AC III öröksége) - néha pluszban őrzik is, így a benne található érték is nagyobb. Bosszantó adalék, hogy egyszerre csak öt hajtű lehet nálad és legalább egyszer - ha nem kétszer - biztosan el fogod rontani, de ha nem töröd bele, nem fogy. Jó hír, hogy felfejleszthető, ezáltal megfékezhető az "elszabadult" csuszka. A párizsi árusok egy személyben fegyverkereskedők, patikusok, ruhaárusok és "képesség-ráolvasók". A sármőr assassin nem öncélúan szeret annyira ruházkodni: a kapucnik, övek (ezekben pl. több bombát is hordhatunk), mellények, karvédők és csizmák az életerőre, a láthatatlanságra, a közeli és távoli támadásra vonatkozó perkeket rejtenek. Így nyer értelmet a három valuta: egyiket a ruházkodásba, másikat a fejlesztésbe, harmadikat a folyamat felgyorsításába invesztálhatjuk. Az inflációt érdemes companion missionökből (pofonegyszerű, 5 másodperces ujjgyakorlatokból, melyek lopást, védelmezést, illetve gyilkolást takarnak) fedezni. Ezekre még egyszer rá lehet fejleszteni (ha türelmetlenek vagyunk, meghackelhetjük, akár a BioShockban). Csak rajtunk áll, mit tartunk legfontosabbnak, mivel technológiai fa, mint olyan nincs, viszont szépen lehet felfelé lépkedni a Testvériség hierarchiájában.  

Női szemmel

Bevallom, első blikkre a Unity rendkívül megfogott letisztultságával, egyszerűségével, "unalmasságával" - legalábbis az Origins zsibogásához és volumenéhez képest. Jöhetnek akármilyen 4K-s ultra játékok, én örökre a lelassult, "csúnyácska", retro játékok hűséges híve maradok. Ez kellhetett ahhoz, hogy újult erővel térjek vissza egykor kedvenc sorozatomhoz. Bár a történetet nem igazán fogtam fel a sok, követhetetlen francia név miatt, de a szokásos lelkesedéssel igyekeztem kimaxolni az így is rengeteg lootolnivalót, a számomra oly kedves párizsi "dugóban" (mást nem is igazán volt mit csinálni, hiszen sok feladathoz kellett volna +1 fő). Élvezettel szeltem nyugattól-keletig a várost, anélkül, hogy egy percre is letenném a lábam a cseréptetőkről - erre előzőleg, az egyiptomi sivatagban nem igazán volt lehetőségem. Lenyűgöző volt odafentről a látvány, így voltak napok, melyeket kizárólag "városnézéssel", a "sasszempontok" megnyitásával töltöttem. Megható volt látni a Notre Dame-ot, melyet volt szerencsém még a tragikus események leforgása előtt, élőben látni (úgy tudom, a játékbeli modell élethűsége valós segítséget nyújtott a rekonstrukcióhoz). Korábban annyira el voltam kényeztetve az Origins modern technológiai vívmányával (automatikus air assassination tag, füttyögés, pontos leap of faith), hogy a Unity csapnivaló irányítása gyakran tönkrevágta a gondosan, lassan felépített küldetéseket és akciókat. Koordinálatlan mozdulataim következtében sokszor azonnal lebuktam ellenfeleim előtt (főleg, amikor egy-egy ablakon szerettem volna bemászni vagy lejönni valahonnan), illetve a likvidálások megtervezésében nem segített, hogy nem volt szabad minden mögé rejtőzködni vagy aki észrevett, csak állt egy helyben és hosszasan fenntartotta az érdeklődését, így egyikünk se mozdulhatott. Ezek következtében ezúttal sem a csendes osonást választottam - ami amúgy sem kenyerem (de az is lehet, hogy csak kevés volt a stealth-pont a ruházmányomon, ezért voltam mindig szem előtt). Hadd emeljek ki néhány szép pillanatot: nagyon drukkoltam a szerelmeseknek; fantasztikus volt a bossfight kétszínű mentorunkkal, szakadó esőben, némi Mysteries of the Sith-es Force Blinding-ot alkalmazva; epikus volt megmászni az Eiffel-tornyot a modern, Wolfensteint idéző miliőben (hiányoltam is az alap városképből, ezt kerestem másodszor - elsőnek a Notre Dame-ot); vicces és egyben látványos volt üldözni az elszabadult léghajót; ellenben a labirintus, valamint a kazamaták az agyamra mentek. Megnyugtató volt a tudat, hogy a híresztelésekkel ellentétben teljesen egyedül is végignyomható jelen epizód - korábban hallottam olyan híreket, hogy bizonyos szakaszokat csakis mással együtt játszva lehet teljesíteni.

Készítés éve: 2014