Annak ellenére, hogy a lopakodós, open-world játékok nem igazán az én műfajom, jó ideje szemezek az Assassin's Creed-sorozattal, mert odavagyok a koncepciójáért és a grafikájáért. Karácsonyra egy kis pénzt és azt az útravalót kaptam, hogy szerezzem be magamnak.
Első találkozásom az Assassin's Creeddel
A játék
A játékról annyit tudtam elöljáróban, hogy van egy cseppet sem tériszonyos, kapucnis fiatalember, a messzi középkorban, aki amolyan csendes gyilkosként rója a tetőket, mert normális ember módjára sétálni már akkor sem volt menő (de legalább realisztikus, hogy a lakosság megkérdőjelezi az elmeállapotát). Mondanom se kell, az irányítás látszólagos komplexitása már kilométerekről elriasztott és bele se mertem gondolni, mennyi ügyesség kellhet, egyetlen lépés kivitelezéséhez - a Red Alert 2-ből és a Portal 2-ből fakadó, pozitív tapasztalatok ellenére sem tudom, miért vagyok még mindig kishitű. Az Assassin's Creed-sorozat igen népes, így felvetette a fejét, az a first world problem, melyikkel is kezdjem - és lehetőleg, ne a legnehezebbel, ami örökre elriaszt (már, ha ez lehetséges). Így elkezdtem szépen, sorban képeket és videókat nézegetni, a széria tagjairól és még nem is mélyedtem annyira bele, amikor megláttam Róma cseréptetős házait, gyönyörű naplementéjét és a lovaglás lehetőségét (!) - abban a szent pillanatban eldőlt, hogy a Brotherhood a befutó.
 |
| Ez a kép nagyjából mindent magába foglal, ami először megfogott ebben a játékban |
A játék
Nem tévedtem nagyot a játékkal kapcsolatban, a fent említettek többé-kevésbé stimmeltek, de nagy meglepetésemre, csavart rajta egyet, a Portalt idéző, futurisztikus menü, az az elképesztő, sci-fi jellegű nyomozás és időutazás, amikre egyáltalán nem számítottam. Egy kicsit el is vesztem a sok olasz név, helyszín és a főhős kettős személyisége között, így meg sem próbáltam kibogozni a szövevényes, körkörös háttérsztorit - mivel a sorozat részei összefüggenek, én meg jól belecsaptam a közepébe -, de annyit, nagyon nagy vonalakban, nagyon lekerekítve sikerült kiderítenem, hogy egy Desmond nevezetű fickó újraéli ősei, egészen pontosan Ezio fordulatokkal, ármánnyal, szabadságért való küzdelemmel és szerelemmel teli történetét, mert maradtak elvarratlan szálak és ez valahogy az ő jelenbeli életére is hatással van (ez a történet vége felé, az Édenalma, a kettejük közötti kapocs mind gyakoribb szerepeltetésével kezdett értelmet nyerni) és ami még fontos, minden rossz forrása az ádáz Borgia-klán. A "két" férfi közötti rokonság nem csak a kettejük közötti hasonlóságból, de rendkívüli látási és mászási képességeik összecsengéséből is kiderül. A jelenkori én, a múlt és jelen közötti folytonos váltogatás, illetve szellemlátó adottsága ellenére, próbálja megőrizni a józan eszét - ez egyrészt a Portal 2-t juttatta eszembe, egészen konkrétan azt a részt, ahol a korai Aperture Laboratoriesban kószálunk, másrészt pedig a Deja vu című (egyik kedvenc) filmemet, melyben szintén párhuzamosan futnak különböző idősíkok.
A készítők az elejétől alaposan kiképzik és már a 3. percben egy ötfős banda ellen dobják mélyvízbe a játékost - az intro még csak ezután jött (amúgy sem fukarkodtak az átvezető videókkal...). Szerintem azért is vesztettem el a fonalat, mert ezek hosszúúúú percekig eltartottak, aztán hol Desmondként, hol Ezióként vágtunk neki az emlékeknek, illetve a fő szál mellett, minden lépésnél akadt egy felgyújtandó Borgia-torony, egy összegyűjtendő zászló vagy toll, egy felújítandó bolt, Da Vinci (!) ön- és/vagy közveszélyes találmánya és az ebből adódó bonyodalmak, egy megmentendő hölgy vagy egy civil konfliktus, stb., stb., nem mintha amúgy egyhangú lenne a sztori mód (nekem csak a fő szál végigvitele volt, kisebb-nagyobb megszakításokkal, fél év): az Age of Empires II-t idéző, vad ostromok, a szűk, labirintikus helyeken, egyedül vagy párban kúszás-mászás, különböző, különleges járművek vezetése (a legnehezebb részek), személyek felkeresése / letámadása / kísérgetése / követése / kisegítése, tárgyak megkeresése / megszerzése / elpusztítása vagy eljuttatása, A-ból B-be (avagy pókhálóspirál checkpointtól pókhálóspirál checkpointig) - sőt, ha valamelyik emlék/megbízás nem tetszett, vissza is utasíthattam vagy félbeszakíthattam és bármikor átválthattam Desmond jelenbeli kalandjaira vagy fordítva, bár a vége felé közeledve egyre kevesebbszer volt mód a szabad mászkálásra. Aki szereti a kihívásokat és nem elégszik meg ennyivel, egyéb feltételekkel, pöccre is kiviheti a küldetéseket, például maradjon észrevétlen, ne ússzon, egy bizonyos fegyvert használjon, stb., de ez nem kötelező. Bizonyos feladatok a gyorsaságunkat (azok az átkozott üldözéses jelenetek...), mások ügyességünket és stratégiai képességeinket mérik fel (orvtámadás, lopakodás). Akár open-world, akár nem, ez a hatalmas terület sosem elérhető teljes egészében és nagyon kell figyelnünk, hogy ne nyúljunk bele, a határokat jelző "pókhálókba", hiszen összekuszálhatja és teljesen elvághatja az emlékezést (ami egyébként logikus módon úgy is bekövetkezhet, ha megölnek).
A Brotherhoodról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, annyi hűha-pillanatot okozott. Mindössze kétszer lettem rosszul: amikor Ezio először szúrt fejbe (!) valakit, illetve amikor a kapuvas belefúródott a csontvázba, bármi más, a torokelvágástól a hátbaszúrásig jöhet - az viszont rettenetesen menő, amikor a dupla pengével sorozatdöfésben részesíti az áldozat mellkasát. Bár sokkal jobban szerettem a múltban mászkálni (szerintem nem vagyok ezzel egyedül), a(z) (egyik) kedvenc karakterem mégis a jelenből került ki: Shaun szarkasztikus humorától mindig padlót fogtam (a másik Da Vinci, dacára az őrült találmányainak). Igen, tényleg megküzdöttem az irányítással, de idővel egyre könnyebben be tudtam azonosítani a potenciális kapaszkodókat (és rájöttem, hogy más magaslatok eléréséhez csak lenyomva kell tartani az irányt adó billentyűt és nem kell halálugrásokra vetemednem, csak, ha messzebb és/vagy háttal van a célpont) és elsajátítottam a lendületes, folyamatos ugrabugrát (de a századik leap of faith-nél is kirázott a hideg), amivel pedig az volt a bajom, hogy túl sok billentyű kellett hozzá, arról nem is beszélve, hogy a kamerát mindig külön a fiatalember után kellett forgatnom, a nem létező, tizenegyedik ujjammal, néha a lefegyverzés kéznél tartásával megspékelve. Ez főleg akkor volt vicces, amikor a Colosseum romjai között fogócskáztunk - ha annak százszor nem futottam neki, akkor egyszer se. Bevallom, a lopakodás, illetve az észrevétlenül maradás nehézséget okozott, kifejezetten élvezem a közelharcot és a játék befejeztével sokkal nagyobb harci kedvet érzek, hogy újra elővegyem és megpróbálkozzak a The Witcherrel. Azok a bizonyos hűha-pillanatok leginkább a történet vége felé szaporodtak, mint amikor Ezio, az elképesztő dimenziókkal rendelkező Pantheon plafonjáról ereszkedik lefelé, tengeri csatát vív vagy először veszi kézbe az Almát, aminek félelmetes a hatalma, de annyi fantasztikus kalandban volt részünk, hogy a felét már vissza se tudom idézni. A befejezés elmondhatatlanul epic módon zárja a történetet, a Cesaréval elvileg "négyszemközt" vívott bossfighttól kezdve, egészen szegény, szegény Lucyig... az utolsó képkockák után egy ideig enyhén ledöbbenve ültem (és a biztonság kedvéért kipróbáltam, nem lehet-e inkább mást ilyen sorsra juttatni). Azt hiszem, nagyon jól választottam a sorozatból és biztos nem ez lesz az egyetlen epizód, hiszen már itt van velem a Revelations, az Assassin's Creed III, a Syndicate, illetve jelenleg tesztelés alatt áll az Origins. A Black Flaget (2013) is kipróbáltam, el is jutottam, körülbelül a feléig, de nem igazán kötött le.
Készítés éve: 2010
Az irányítás és a képességek
El kell ismernünk, hogy a félelmem nem volt alaptalan és eleinte alaposan meggyűlt vele a bajom - pedig a The Witcherrel ellentétben, olyan szépen ki volt írva végig, melyik gomb mire való, még ha folyamatosan váltakoztak is a funkciók -, de szokás szerint túlbonyolítottam a helyzetet és húsz perc után úgy éreztem, mintha világéletemben ezzel játszottam volna - játszottam is, ha a hasonlóan akrobatikus közlekedést preferáló Lara Croftot távoli elődjének tekintjük. Kicsit szédítő volt annyi támadási lehetőség, amikbe ha belelendültem, Mortal Kombat-szerűen osztottam a pörgőrúgásokat és a pofonokat: lerohanás, védekezés, megragadás, ellökés, torokelvágás, beletérdelés, rávetni magunkat az ellenségre, kitörni a szorításból, ökölcsapás, sorozatos támadás, lefejelés, orvgyilkosság, légitámadás (amit próbálok elsajátítani) és természetesen, a verbális provokáció (remélem, nem hagytam ki semmit). Szerencsére, bőven akadtak önkéntesek, akiken gyakorolhattam mindezt, mint például a páncélos melákok (akiket kis időbe tellett leteríteni), de akkor sincs semmi baj, ha rosszul állna a szénánk, csak feltűnésmentesen intünk/füttyentünk csatlósainknak és ők elvégzik helyettünk a piszkos munkát. Mindehhez gazdag természet alatti és feletti arzenál áll a rendelkezésünkre (értsd: rengeteg szúró-vágó-lőfegyver, köztük az ikonikus csuklópenge, melyeket folyamatosan fejleszthetünk és bővíthetünk), valamint a Mysteries of the Sith-féle force seeingnek megfeleltethető sasszem-effektus. Amikor belefáradtunk két lábunk rendeltetésszerű használatába, vagy füttyentünk a paripánkért, aki 10 másodperc alatt, bárhonnan rögtön előkerül, akár a Shadow of the Colossusban, a GTA (2013) után szabadon, megragadhatjuk bármelyik, szembejövő lótulajdonost és szépen lependeríthetjük a jószág hátáról, bejelentve igényünket az állatra, vagy igénybe veszünk egy, az Apotheonhoz hasonló "oltár-teleportot", ha át akarunk ruccanni a város túlsó felébe. A nagy "civilizationözés" közben előfordulhat, hogy megszorulunk anyagilag - ha nem lenne elég egy kalandos élet menedzselése és a következő assassin-generáció kitanítása, nyakunkba vehetjük egy egész város felvirágoztatását is, így fanyalodhatunk piti zsebtolvajlásra, a legyőzöttek kizsebelésére, az indokolatlan kincsesládikák felderítésére, de tisztességes üzletember módjára invesztálhatunk, sőt a sikeres küldetések után is jár pénzjutalom.
Grafika
A Brotherhoodnak az előző, jóval szerényebb teljesítményű gépemen kezdtem (volna) neki, így a nagy laggolások közepette, eleinte nem igazán részesülhettem abból a csodálatos grafikából, amit olyannyira szerettem volna testközelből látni - valahogy a Ubikkal (Rayman Origins, Valiant Hearts) nem volt túl jóban az akkori laptopom... szerencsére időközben váltottam és amikor volt egy kis "szabadidőm", kiálltam Róma egy-egy magasabb pontjára és hosszú percekig csak gyönyörködtem a panorámában (oké, néha egy ráérősebb küldetés kellős közepén) -, miközben, nem mellesleg, magától beleszállt a fejembe, a város teljes térképe. Most már nem kellett visszavennem a felbontásból vagy lemondanom a tűéles karakterábrázolásról, a környezettextúra javára, mindent maximum értéken élvezhettem. A legjobban a fény-árnyjátékok, a napszakok váltakozása, illetve a ruhacsipkék nyűgöztek le, de szerintem senkinek sem kell bizonygatni - igen, a játék engem is, elsősorban a látványvilágával ragadott meg, mint szerintem sokakat.
A küldetések
A készítők az elejétől alaposan kiképzik és már a 3. percben egy ötfős banda ellen dobják mélyvízbe a játékost - az intro még csak ezután jött (amúgy sem fukarkodtak az átvezető videókkal...). Szerintem azért is vesztettem el a fonalat, mert ezek hosszúúúú percekig eltartottak, aztán hol Desmondként, hol Ezióként vágtunk neki az emlékeknek, illetve a fő szál mellett, minden lépésnél akadt egy felgyújtandó Borgia-torony, egy összegyűjtendő zászló vagy toll, egy felújítandó bolt, Da Vinci (!) ön- és/vagy közveszélyes találmánya és az ebből adódó bonyodalmak, egy megmentendő hölgy vagy egy civil konfliktus, stb., stb., nem mintha amúgy egyhangú lenne a sztori mód (nekem csak a fő szál végigvitele volt, kisebb-nagyobb megszakításokkal, fél év): az Age of Empires II-t idéző, vad ostromok, a szűk, labirintikus helyeken, egyedül vagy párban kúszás-mászás, különböző, különleges járművek vezetése (a legnehezebb részek), személyek felkeresése / letámadása / kísérgetése / követése / kisegítése, tárgyak megkeresése / megszerzése / elpusztítása vagy eljuttatása, A-ból B-be (avagy pókhálóspirál checkpointtól pókhálóspirál checkpointig) - sőt, ha valamelyik emlék/megbízás nem tetszett, vissza is utasíthattam vagy félbeszakíthattam és bármikor átválthattam Desmond jelenbeli kalandjaira vagy fordítva, bár a vége felé közeledve egyre kevesebbszer volt mód a szabad mászkálásra. Aki szereti a kihívásokat és nem elégszik meg ennyivel, egyéb feltételekkel, pöccre is kiviheti a küldetéseket, például maradjon észrevétlen, ne ússzon, egy bizonyos fegyvert használjon, stb., de ez nem kötelező. Bizonyos feladatok a gyorsaságunkat (azok az átkozott üldözéses jelenetek...), mások ügyességünket és stratégiai képességeinket mérik fel (orvtámadás, lopakodás). Akár open-world, akár nem, ez a hatalmas terület sosem elérhető teljes egészében és nagyon kell figyelnünk, hogy ne nyúljunk bele, a határokat jelző "pókhálókba", hiszen összekuszálhatja és teljesen elvághatja az emlékezést (ami egyébként logikus módon úgy is bekövetkezhet, ha megölnek).
Női szemmel
A Brotherhoodról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, annyi hűha-pillanatot okozott. Mindössze kétszer lettem rosszul: amikor Ezio először szúrt fejbe (!) valakit, illetve amikor a kapuvas belefúródott a csontvázba, bármi más, a torokelvágástól a hátbaszúrásig jöhet - az viszont rettenetesen menő, amikor a dupla pengével sorozatdöfésben részesíti az áldozat mellkasát. Bár sokkal jobban szerettem a múltban mászkálni (szerintem nem vagyok ezzel egyedül), a(z) (egyik) kedvenc karakterem mégis a jelenből került ki: Shaun szarkasztikus humorától mindig padlót fogtam (a másik Da Vinci, dacára az őrült találmányainak). Igen, tényleg megküzdöttem az irányítással, de idővel egyre könnyebben be tudtam azonosítani a potenciális kapaszkodókat (és rájöttem, hogy más magaslatok eléréséhez csak lenyomva kell tartani az irányt adó billentyűt és nem kell halálugrásokra vetemednem, csak, ha messzebb és/vagy háttal van a célpont) és elsajátítottam a lendületes, folyamatos ugrabugrát (de a századik leap of faith-nél is kirázott a hideg), amivel pedig az volt a bajom, hogy túl sok billentyű kellett hozzá, arról nem is beszélve, hogy a kamerát mindig külön a fiatalember után kellett forgatnom, a nem létező, tizenegyedik ujjammal, néha a lefegyverzés kéznél tartásával megspékelve. Ez főleg akkor volt vicces, amikor a Colosseum romjai között fogócskáztunk - ha annak százszor nem futottam neki, akkor egyszer se. Bevallom, a lopakodás, illetve az észrevétlenül maradás nehézséget okozott, kifejezetten élvezem a közelharcot és a játék befejeztével sokkal nagyobb harci kedvet érzek, hogy újra elővegyem és megpróbálkozzak a The Witcherrel. Azok a bizonyos hűha-pillanatok leginkább a történet vége felé szaporodtak, mint amikor Ezio, az elképesztő dimenziókkal rendelkező Pantheon plafonjáról ereszkedik lefelé, tengeri csatát vív vagy először veszi kézbe az Almát, aminek félelmetes a hatalma, de annyi fantasztikus kalandban volt részünk, hogy a felét már vissza se tudom idézni. A befejezés elmondhatatlanul epic módon zárja a történetet, a Cesaréval elvileg "négyszemközt" vívott bossfighttól kezdve, egészen szegény, szegény Lucyig... az utolsó képkockák után egy ideig enyhén ledöbbenve ültem (és a biztonság kedvéért kipróbáltam, nem lehet-e inkább mást ilyen sorsra juttatni). Azt hiszem, nagyon jól választottam a sorozatból és biztos nem ez lesz az egyetlen epizód, hiszen már itt van velem a Revelations, az Assassin's Creed III, a Syndicate, illetve jelenleg tesztelés alatt áll az Origins. A Black Flaget (2013) is kipróbáltam, el is jutottam, körülbelül a feléig, de nem igazán kötött le.
Utóhatás
Némi hasonlóságot véltem felfedezni az itteni colosseumos kergetőzés és a Shadow of the Colossus-beli Kuromori-bossfight között, így ebből született egy crossover:
Készítés éve: 2010