Valiant Hearts

Ez a játék mesekönyv-szerű, kicsit a Yoshi's Island-re vagy a Feudal Alloyra emlékeztető - bár sötétebb tónusú - grafikájával már rég felkeltette a figyelmemet. Csupa jót hallottam róla, főleg azt emelték ki, hogy vigyázat, könnyfakasztó!

A telepítés

A fórumokat (utólag) böngészve, rengeteg bosszankodó hozzászólást lehet olvasni a külső (legális) terjesztőtől vett verziók használhatatlanságáról. Én is beleestem ebbe a hibába: óvatlanul a Steamről próbáltam megvenni a Valiant Heartsot, ám sem innen, sem az egyébként kötelezően letöltendő Uplayről nem szándékozott elindulni. Mint utólag kiderült, a Ubik nagyon érzékenyek a másolásvédelemre és a harmadik félre, még abban az esetben is, ha utóbbi teljesen jogtiszta, külső terjesztőjük. Éppen ezért, mindenkinek azt javaslom, hogy a nyugodt játék érdekében, kizárólag a Uplaytől vásárolja meg a saját játékait.

A játék

A kerettörténet az első világháború, melyet 5 + 1 karakter, három (besorozott) férfi - akik közül az egyik nagypapakorú -, két nő és egy kutya szemszögéből ismerhetünk meg. Más történelmi játékokkal, úgy mint a Red Alert vagy az Age of Empires II ellentétben, itt nem magára a harcra, hanem a történetmesélésre, a kreatív tárgyhasználatra, a csapatmunkára és a háttértörténetre tevődik a hangsúly, miközben játszva tanulhatunk. Néha, persze kiosztásra kerül egy-egy pofon, de csak, ha nagyon muszáj. Az elején mindenki bizakodó, mindenkinek pompás az egyenruhája és vidám zenére menetelnek, azonban hamarosan testközelből szembesülnek a háború borzalmaival. A játék egy háborús alapítvánnyal kollaborációban készült, így haladás közben rengeteg érdekes, valós történelmi tényt tudhatunk meg, plusz achievementként összegyűjthetjük azokat a kis ereklyéket és bizalmas leveleket, amelyeket akkoriban hagytak hátra a katonák. A Valiant Hearts remek dramaturgiával bír, akár a Jedi Outcast: a négy fejezetben - a világháború négy éve - egy-egy karakter kerül reflektorfénybe (néha fejezeten belül is átadják egymásnak a stafétabotot), ám a készítők mindig a legizgalmasabb ponton vágják el a szálat és váltanak közöttük, így mindegyikük legalább kétszer hiszi a többiekről - velünk, játékosokkal együtt -, hogy még a játék fele előtt elhalálozott. A történet több síkban játszódik, pont mint Obelix, így a háttérben tényleges harcok dúlnak, amikbe mi csak ritkán avatkozunk közbe. A katonák a gondolatbuborékba animált kommunikációt vagy morgást preferálják (Machinarium-módra), ám néha elcsíphetünk francia szavakat is, a német feliratok és az angol narráció közepette. Mindeközben gyönyörű, érzelmes zene festi alá a történteket, ám a legizgalmasabb, legdrámaibb helyzeteket néma csönd keretezi.

 

A feladványok

Minden egy tutoriallal kezdődik, ám az MDK-hoz hasonlóan, a játék szerves része, így legalább haladunk, miközben mindent megtanulunk kezelni. A rejtvények ötletesek, minden nagyon logikus - egy idő után -, hiszen többször ismétlődnek, különböző köntösökben (néha kicsit megcsappan a logika - előbb megitatjuk a beteget, utána pedig újraélesztjük). Megesik, hogy a játék egy fotón keresztül mutatja meg, mi zajlik kicsit távolabb, amire fel kell készülnünk (pl.: golyózápor vagy közelítő ellen). Szerencsére, ha elesünk a harctéren, rögtön respawnolunk és a legutóbbi checkpointtól folytathatjuk a játékot, mivel életünk végtelen. Hogy néhány konkrét példát mondjak - és egyúttal párhuzamot vonjak más játékokkal: míg a Portal 2-ben a neurotoxin, addig itt a klórgáz szabadult el, ezt kell kiszellőztetnünk a házból vagy éppen a barlangból; máskor kimerészkedünk a nyílt harctérre, ahol potyogó bombák elől menekülni még izgalmasabb, mint levezetni egy támadást a Red Alertben, szemből manőverezni a taxis jelentekben, akár a Tarzanban az elefántos jelenetnél, miközben fantasztikus klasszikus zene szól a háttérben - ekkor történhet az, hogy mint a Raymanben, ott két tűz, itt pedig két kocsi közé szorulunk. Ezen kívül, akad divatbemutató, galamblövészet, nyomdászkodás, felcsapunk zenésznek, szakácsnak, számtalanszor megmentjük ugyanazt az óvatlan, macis-copfos kislányt, különböző dolgokat szerelünk össze, nem hagyjuk cserben egymást vagy szívességeket teszünk, hogy csak néhány, igazán ötleteset emeljek ki. Már említettem, hogy bizonyos segédeszközöket is magunkhoz vehetünk, a sikeres haladás érdekében. Ezek mindig a rejtvény közvetlen hatáskörében találhatóak és amire szükségünk lesz, az kivilágosodik. A tárgyakkal (pl.: borosüveg, gránát, dinamit, gyújtókanóc vagy zöldség) az esetek legnagyobb többségében, a hajlásszöget beállítva kell dobálóznunk és általában egyszer használatosak. Egyszerre csak egy fér a zsebünkbe, viszont ha ott van velünk a kutyus, az ő pofijába is beletehetünk egy másikat (Fallout-módra). Minden szereplőnek van állandó, saját eszköze: Émile kanala és ásója, Freddie harapófogója és Anna csúzlija. 

 

A játék során többször a Portal 2-re emlékeztető

képkockákkal találtam szembe magam.

A szereplők

Émile: a jószívű, francia nagypapa, akit korától függetlenül, szintén besoroznak, ráadásul éppen a veje ellen. Leginkább a logikai feladványokban jeleskedik, állandó társa egy édes dobberman. Nem igazán fűlik a foga a háborúhoz, fő célja a veje megkeresése.

Kutyus: mindenki mentőangyala: szabadon mozog az elő- és háttér között, beférkőzik az incifinci helyekre, amiket mások nem érnének el, másodlagos kapcsolókat tol meg, cukiságával lekenyerezi az ellenséges őröket, vakkantással tippeket ad a haladáshoz vagy ahogy már említettem, hordárként is remekül funkcionál.

Anna: belga orvostanonc, gyógyító kezeinek és remek vezetői képességeinek nagyon sokat köszönhetünk.

Karl: a szőke herceg, bizakodó fiatal, Émile német veje, aki feleségét és kisbabájukat hagyja maga mögött, a kötelező szolgálat révén. Rá leginkább, amolyan Assassin's Creedes lopakodás jellemző.

Freddie: a férfias, bátor, macsó (amúgy érzelmes) erőember, aki akármennyire tagadja, nagyon is kedvére vannak a harcok. Nagyon jó az ellenfél figyelmének elterelésében, illetve fizikai erejét is gyakran megvillantja.

Női szemmel

Nagyon igazuk volt azoknak, akik néhány csomag zsebkendő bekészítését javasolták (az Ori & the Blind Forest és az Unravel hasonlóan kezelendő). Az első mini-szívroham alig 10 perc játékidő után érkezett, amikor is a kedvenc karakteremet, a nagypapát lelőtték és itt át is csatoltunk Freddie-re, így azt se tudtam, hogy egyáltalán túlélte-e - szerencsére igen, "csak" hadifogságba került. Igazából mindegyik szereplő közel kerül a halálhoz és különösen szomorú volt, amikor a kispapa Karlról hittük, hogy meghalt, de zseniális volt, hogy valójában elcserélte a dögcéduláját, ezért hitték azt, hogy ő veszett oda. Még Freddie-t is elkezdtem sajnálni, pedig számomra ő a legsemlegesebb karakter. Igazán fájdalmas volt nézni, amikor az icipici kutyus - falánkságának köszönhetően - beszorult a szögesdrótba (egyetlen bajom van Valttal, néha túl sok időbe telik visszarakni magunk mellé). A legmegrázóbbak Anna részei voltak, az a rengeteg sérült, szenvedő ember, ugyanakkor felemelő volt annyi életet megmenteni. Nem egyetlen elmés megoldás akadt a játék során, rengetegszer eltátottam a számat, hogy hűha, ez mennyire jól van kitalálva!, olyan kreatívan és frappánsan kellett, például megkreálnunk rejtekhelyeinket, legyen ez lejtőn guruló kocsi, ami mögött sétálva, fel kell vennünk a ritmusát, hogy álcázva maradjunk vagy a birkanyáj, amelyben elvegyülünk, viszont egyre több juh válik le; egy madárijesztő, amit magunkkal cipelünk és leszúrjuk, ha kiszúrnak; amikor a Rayman Originshez hasonlóan, vaksötét van és csak a tűzijátékok világítják meg, éles fénnyel a tájat, miközben ellenségek sziluettje áll sorfalat vagy amikor a német lobogó jelszavának bizonyos, számokra emlékeztető betűi egyben kódot rejtenek. Szerintem mindenki egyetért, aki játszott a Valiant Heartsszal, hogy a legszívdobogtatóbb mindent letarolni a tankkal, kicsit battlefieldes beütéssel és a legfantasztikusabb zenével. Mindössze két rejtvényt nem tudtam megoldani, az egyik, hogy pontosan hova is kell lőni az ágyúval, illetve a klórgáztermelő masinás-vezetékszerelőset - utóbbi egy apró, ám bosszantó bug következménye volt...

 

Készítés éve: 2014