Végre rászántam magam és adtam egy esélyt a teljes Jedi Knight-sorozatnak, hogy bebizonyíthassa, minden része megéri, a maga pénzét. A Dark Forces II-ből és a Jedi Academyből fakadó, több mint pozitív tapasztalaton felbuzdulva, nyugodt szívvel vágtam neki az utolsó darabnak ...
A játék
A változatosság kedvéért, ismét Kyle Katarn áll a középpontban (aminek én csak örülök), aki miután kinevelte és elindította Mara Jade-et az úton, újabb hölgykísérőt (jövőbeli élete párját) vesz maga mellé - mert valahogy nem megszokott a sorozatban, hogy bárki egyedül indulna útnak vagy huzamosabb ideig jó lenne, ha egyedül maradna. A zökkenőmentes játék feltételeként, végig együtt kell terelgetnünk őket (nyugalom, a gép gondoskodik Janről) és lehetőleg, mindkettejüket életben tartani (illetve, a későbbiekben egyéb, esetleges védenceinket). A csinos kollegina remek pilóta és kiváló hacker, így tényleg nagy segítségünkre lesz (ha pedig ő kiáltana segítségért, mi rögtön otthagyunk csapot-papot, különben mi sem tudjuk folytatni). A történet három, nagyon jól elkülöníthető részből áll: 1) elsőként, egy felettébb feszült, borongós felütéssel, teljesen hétköznapi, kiváló zsoldoskatonaként (melyben Kyle, nem kevésbé sármos James Bondként végzi feladatait), majd egy Janhez kapcsolódó, életbevágó döntés után (2), visszaáramoltatjuk magunkba az Erőt és úgy indulunk újra útnak, 3) bosszút állni és közben félig-meddig, megpróbáljuk félretenni személyes érzéseinket, hogy megakadályozzuk a Sithek ádáz ténykedéseit. Nem akarom már most lespoilerezni a végét, de annak ismeretében nagyon találó, hogy a Jedi Outcastet a Jedi-ranglétra különböző fokozatain vihetjük végig.
A Jedi Outcast nagyjából ugyanúgy indít, mint a Dark Forces II: eleinte semmi sem utal arra, hogy egy Jedi lovaggal állunk szemben, hiszen minden, de minden, amit jellemzően ilyen egyén birtokol, tőle szokatlanul, csak jóval később sajátít el, illetve szerez meg, de ennek ellenére is kapja egyfolytában, a hideget-meleget. A Mysteries of the Sith szemfárasztó, fejfájást okozó, valószínűtlenül pixeles hegyei és barlangjai után felüdülés, hogy végre tisztán, élesen és nem mindössze nyolc színben látjuk a világot (bár, annak is megvolt a maga szépsége). A legérzékletesebben, talán két másik játék összehozásával tudnám leírni a Jedi Outcastet: a Jedi Academy végtelenül szépen kidolgozott és hangulatos világába helyezett, amúgy remek történet (tudom, az volt később, de én valamiért mindig fordított időrendben ismerkedem meg velük), ami ismét kiválóan hozza a Shadows of the Empire-féle (1996), szinte fojtogató feszültséget - éppen ezért nem tetszett az elején, amiért anno a másik se. Talán pont emiatt, valamint a különböző, apró szörnyek és ősi templomok/elhagyatott helyek, meglehetősen gyakori felkeresése végett, egyre több párhuzamot vélek felfedezni a Tomb Raider-sorozattal... Érdekes, hogy nagy valószínűséggel, legelőször fordul elő a sorozatban, hogy lézerkardunk nem funkcionál zseblámpaként, viszont kicsiben már "lemodellezték" a Jedi Academyt, hiszen itt is választhatunk néhány harcstílusból.
Annak tükrében, éppen hol tartunk a történetben, más-más dolgok állnak rendelkezésünkre: az első "fejezetben" kizárólag emberi fegyverek (ezzel "vezeklünk" mi, a lábadozó, megtért jók, mellesleg ismét Mysteries of the Sith-ből megismert és megszeretett repertoárral), majd teljesen nulláról újratanuljuk és begyakoroljuk/felidézzük az Erő adta csodálatos, jó és rossz képességeinket (így érett férfiként, rövid időre, újra visszavedlünk padawanná és játszhatunk egy kis Jedi Academyt), a végén pedig, összetesszük mindazt, amink van és immár kötetlenül váltogathatjuk és kombinálhatjuk a kettőt. Akkor sem kell kétségbeesni, ha nincs halott birodalmi tiszt vagy stortmtrooper a közelben, akiktől begyűjtögethetnénk az elpotyogtatott töltényeket, hiszen szinte minden sarkon (legalábbis az alkotók tudják, nagy valószínűséggel hol vesztettünk sokat) apró, kétfunkciós, Force- és ammo- (narancssárga) és egyfunkciós, pajzsfeltöltő (zöld) állomásokba futhatunk - csakúgy, mint a Half-Life esetében. Amíg ezekben van szusz, addig képesek bennünk is tartani a "lelket" - vagyis, arról továbbra is magunknak kell gondoskodnunk, de végszükség esetén, ott vannak -, ha így is ciki van, még mindig ott az elektromos sokkoló... Az icipici, nehézkesen használható, automata célkereszt már azt is képes megmutatni, hogy a célpont ellenség vagy barát, így végre kiküszöbölődik a hiba a MOTS-ből vagy a Wolfensteinből és többé már nem kétséges, hogy egy szerelőmackó/váza vagy valódi ellenség áll-e előttünk. A Force speednek dicséretes továbbfejlesztése, hogy nem csak, hogy minket gyorsít fel, egyúttal le is lassítja körülöttünk az időt, így például az ellenfelek tölténye olyan vánszorogva közeledik felénk, mint anno a Descentben.
A Jedi Outcast iszonyatosan nehéz és frusztráló (lásd: Felhőváros vagy reaktoros pálya, de hozhatnék ezer példát). Rengetegszer egyáltalán nem egyértelmű, merre kell menni vagy épp mit kellene csinálni (ha nem nézel fel véletlenül a plafonra vagy veszed észre, hogy berobbantható az üveg). Többször egyetlen paraszthajszálon múlott, hogy végleg félretegyem, mert már a felütés sem volt túl meggyőző, de nem vagyok az a típus, aki csak úgy feladja - onnantól sejtettem, hogy jó lesz, amikor azt az epikus csatát vívtuk a légvédelmi állomáson. Eleinte a Star Wars-hangulat sem volt meg kellőképpen (órákon át, se lézerkard, se Force), rá is csodálkoztam, hogy Kyle ez esetben sokkal jobban hajaz akcióhősre vagy titkosügynökre, mint Jedi lovagra - oké, a Dark Forces II-ben is hasonló a szitu, de ott valahogy nem éreztem így. Amiért viszont hatalmas taps a játéknak (akár a Valiant Hearts esetében), az a dramaturgia: szegény Katarnt jobban sajnáltam, élete szerelmének elvesztése miatt, mint magát, élete szerelmét, de Jan (feltételezett) halála frissítő fűszerként hatott az események folyására (semmi bajom a karakterrel, megkönnyebbülve lélegeztem fel, amikor kiderült, mégis életben van - pedig ennek a férfinak a társaságában már másodszor csapta meg a halál szele) és azután a fantasztikus átvezető után, ahol újratanultuk ez Erőt (ez volt a kedvenc részem), már teljesen máshogy álltam hozzá és határozottan jobban élveztem - viszont, azt továbbra sem mondanám, hogy a kedvencem, mert cseppet végig el volt túlozva, az ellenség/négyzetméter aránya (kérem szépen, nem véletlenül állítottam easy-re). Essen pár szó arról is, ami tényleg tetszett a Jedi Outcastben: például, amikor incifinci droiddá lényegülve, békaperspektívában nyitottunk meg új utakat (akár a The Minish Capben); amikor beléptünk a csodaszép, smaragdzölden csillogó barlangba, ami tele volt kristályokkal, melyek a fénykardokat működtetik (ha már éppen ott sétáltunk el, azt hittem, ott, helyben meg is barkácsoljuk); a zseniális kocsmai verekedés, ami szerintem a játék legjobban sikerült jelenete (pedig nagyon nem könnyű, viszonylag normál mennyiségű, megmaradt HP-vel kijönni belőle); azon is nagyon jól szórakoztam, amikor már kicsit előrébb kinyitottuk egy hajó zsilipjét és a légáramlattal együtt egy tucat, tehetetlen stormtroopert távozott a világűrbe; a yavini helyszínek pedig hihetetlenül hangulatosak (és nehezek).
Hasonlóságok és különbségek
más játékokhoz képest
A Jedi Outcast nagyjából ugyanúgy indít, mint a Dark Forces II: eleinte semmi sem utal arra, hogy egy Jedi lovaggal állunk szemben, hiszen minden, de minden, amit jellemzően ilyen egyén birtokol, tőle szokatlanul, csak jóval később sajátít el, illetve szerez meg, de ennek ellenére is kapja egyfolytában, a hideget-meleget. A Mysteries of the Sith szemfárasztó, fejfájást okozó, valószínűtlenül pixeles hegyei és barlangjai után felüdülés, hogy végre tisztán, élesen és nem mindössze nyolc színben látjuk a világot (bár, annak is megvolt a maga szépsége). A legérzékletesebben, talán két másik játék összehozásával tudnám leírni a Jedi Outcastet: a Jedi Academy végtelenül szépen kidolgozott és hangulatos világába helyezett, amúgy remek történet (tudom, az volt később, de én valamiért mindig fordított időrendben ismerkedem meg velük), ami ismét kiválóan hozza a Shadows of the Empire-féle (1996), szinte fojtogató feszültséget - éppen ezért nem tetszett az elején, amiért anno a másik se. Talán pont emiatt, valamint a különböző, apró szörnyek és ősi templomok/elhagyatott helyek, meglehetősen gyakori felkeresése végett, egyre több párhuzamot vélek felfedezni a Tomb Raider-sorozattal... Érdekes, hogy nagy valószínűséggel, legelőször fordul elő a sorozatban, hogy lézerkardunk nem funkcionál zseblámpaként, viszont kicsiben már "lemodellezték" a Jedi Academyt, hiszen itt is választhatunk néhány harcstílusból.
A fegyverek és a képességek
Annak tükrében, éppen hol tartunk a történetben, más-más dolgok állnak rendelkezésünkre: az első "fejezetben" kizárólag emberi fegyverek (ezzel "vezeklünk" mi, a lábadozó, megtért jók, mellesleg ismét Mysteries of the Sith-ből megismert és megszeretett repertoárral), majd teljesen nulláról újratanuljuk és begyakoroljuk/felidézzük az Erő adta csodálatos, jó és rossz képességeinket (így érett férfiként, rövid időre, újra visszavedlünk padawanná és játszhatunk egy kis Jedi Academyt), a végén pedig, összetesszük mindazt, amink van és immár kötetlenül váltogathatjuk és kombinálhatjuk a kettőt. Akkor sem kell kétségbeesni, ha nincs halott birodalmi tiszt vagy stortmtrooper a közelben, akiktől begyűjtögethetnénk az elpotyogtatott töltényeket, hiszen szinte minden sarkon (legalábbis az alkotók tudják, nagy valószínűséggel hol vesztettünk sokat) apró, kétfunkciós, Force- és ammo- (narancssárga) és egyfunkciós, pajzsfeltöltő (zöld) állomásokba futhatunk - csakúgy, mint a Half-Life esetében. Amíg ezekben van szusz, addig képesek bennünk is tartani a "lelket" - vagyis, arról továbbra is magunknak kell gondoskodnunk, de végszükség esetén, ott vannak -, ha így is ciki van, még mindig ott az elektromos sokkoló... Az icipici, nehézkesen használható, automata célkereszt már azt is képes megmutatni, hogy a célpont ellenség vagy barát, így végre kiküszöbölődik a hiba a MOTS-ből vagy a Wolfensteinből és többé már nem kétséges, hogy egy szerelőmackó/váza vagy valódi ellenség áll-e előttünk. A Force speednek dicséretes továbbfejlesztése, hogy nem csak, hogy minket gyorsít fel, egyúttal le is lassítja körülöttünk az időt, így például az ellenfelek tölténye olyan vánszorogva közeledik felénk, mint anno a Descentben.
Női szemmel
A Jedi Outcast iszonyatosan nehéz és frusztráló (lásd: Felhőváros vagy reaktoros pálya, de hozhatnék ezer példát). Rengetegszer egyáltalán nem egyértelmű, merre kell menni vagy épp mit kellene csinálni (ha nem nézel fel véletlenül a plafonra vagy veszed észre, hogy berobbantható az üveg). Többször egyetlen paraszthajszálon múlott, hogy végleg félretegyem, mert már a felütés sem volt túl meggyőző, de nem vagyok az a típus, aki csak úgy feladja - onnantól sejtettem, hogy jó lesz, amikor azt az epikus csatát vívtuk a légvédelmi állomáson. Eleinte a Star Wars-hangulat sem volt meg kellőképpen (órákon át, se lézerkard, se Force), rá is csodálkoztam, hogy Kyle ez esetben sokkal jobban hajaz akcióhősre vagy titkosügynökre, mint Jedi lovagra - oké, a Dark Forces II-ben is hasonló a szitu, de ott valahogy nem éreztem így. Amiért viszont hatalmas taps a játéknak (akár a Valiant Hearts esetében), az a dramaturgia: szegény Katarnt jobban sajnáltam, élete szerelmének elvesztése miatt, mint magát, élete szerelmét, de Jan (feltételezett) halála frissítő fűszerként hatott az események folyására (semmi bajom a karakterrel, megkönnyebbülve lélegeztem fel, amikor kiderült, mégis életben van - pedig ennek a férfinak a társaságában már másodszor csapta meg a halál szele) és azután a fantasztikus átvezető után, ahol újratanultuk ez Erőt (ez volt a kedvenc részem), már teljesen máshogy álltam hozzá és határozottan jobban élveztem - viszont, azt továbbra sem mondanám, hogy a kedvencem, mert cseppet végig el volt túlozva, az ellenség/négyzetméter aránya (kérem szépen, nem véletlenül állítottam easy-re). Essen pár szó arról is, ami tényleg tetszett a Jedi Outcastben: például, amikor incifinci droiddá lényegülve, békaperspektívában nyitottunk meg új utakat (akár a The Minish Capben); amikor beléptünk a csodaszép, smaragdzölden csillogó barlangba, ami tele volt kristályokkal, melyek a fénykardokat működtetik (ha már éppen ott sétáltunk el, azt hittem, ott, helyben meg is barkácsoljuk); a zseniális kocsmai verekedés, ami szerintem a játék legjobban sikerült jelenete (pedig nagyon nem könnyű, viszonylag normál mennyiségű, megmaradt HP-vel kijönni belőle); azon is nagyon jól szórakoztam, amikor már kicsit előrébb kinyitottuk egy hajó zsilipjét és a légáramlattal együtt egy tucat, tehetetlen stormtroopert távozott a világűrbe; a yavini helyszínek pedig hihetetlenül hangulatosak (és nehezek).
Készítés éve: 2002
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése