Wolfenstein - The New Order

Legalább 10+ évnyi kihagyás, plusz a Wolfenstein legutolsó végigjátszása óta anno, a megjelenéskor fontolgattam, hogy megvásárolom ezt az epizódot, de végül elvetettem - sose voltam a sorozat legnagyobb rajongója, mégis inkább vagyok wolfensteines, mint doomos (1993). Ez abban az időszakban történt, amikor "visszatértem" a gaming világába és rácsodálkoztam, micsoda pixeltengerből indultak az egykori, nagy klasszikusok (Zelda, Fallout, Rayman) és milyen csoda lett belőlük, cirka 20 év elteltével.

A játék

A meggyötört, kőkeménynek tűnő, ám legbelül érző katona visszavágyik abba, a talán soha nem létező idillbe, melyben akár része is lehetett volna, miközben éberkómában fekszik és lezajlik mellette a kegyetlen "élet" (14 hosszú év). Ehelyett súlyos repülőbaleset és legalább 5 fatális szituáció jut osztályrészéül, alig 3 perc leforgása alatt. Bár a veszteségek felbecsülhetetlenek, hála Istennek, jó néhány társunk túlélte, éppen annyi, amennyi elég egy titkos lázadás óvatos megindításához, amíg rajtunk nem ütnek - de nem elégszünk meg ennyivel és igyekszünk annyiójukat felkutatni, kiszabadítani és megóvni (a brutális emberkísérletektől), amennyit csak tudunk. Csapatunkban ott figyel az ideig-óráig a németeknek dolgozni kényszerülő, őrült tudós (aki sok mindent tud róluk és elképesztő tudományukról), a belevaló, veterán, női csapatvezér, életünk szerelme (egy szakaszon a nagyszülők is bevonásra kerülnek), egy "kopasz" (akár a Serious Sam 4-ben), a mentális sérült, kolosszus "gyermek", annak fogadott "édesapja" és valaki, akin azért folyton rajta kell tartanunk a szemünket, mert korábban szintén az ellenség sorait erősítette, szent meggyőződéssel. Elég egyenlőtlen mérleggel indulunk, hiszen, amíg agonizáltunk és vegetáltunk, a németek olyan tudás birtokába jutottak, hogy emberi elmét meghaladó technológián alapuló robot-mindenségeikkel könnyedén, idejekorán átvették a hatalmat a világ - kvázi, az univerzum - felett, az emberek pedig lassan beletörődtek a beletörődhetetlenbe - csak úgy tudunk szembe szállni velük, ha "felvesszük" a tempót. A régi világba, az igazságba visszavágyva, nem nézhetjük ölbe tett kézzel, ám nagyon kell ügyelnünk identitásunk (egyáltalán, létezésünk) titokban tartására, hiszen egy ártatlannak tűnő vonatútnak is lehet kardinális jelentősége. Az Abe's Oddysee-hez hasonlóan, körkörösen járjuk be a Wolfenstein-univerzumot: egyszer odafelé, szervezkedve, gyülekezve, "begyűjtve" a többieket és/vagy a terveket és/vagy eszközöket, másszor visszafele, a tényleges küldetés végrehajtására készen.

Hasonlóságok és különbségek
az előző részhez képest

Mindig mosolyt csal az arcomra, amikor valami pontosan ugyanolyan maradt, ahogyan 20+ évvel ezelőtt "hagytam" - lásd, babás difficulty (de ahogy a Serious Samben, itt is az egyel feljebbi szint a go-tom), a kutyusok, csak feltunningolva (így nem sajnáltam őket lelőni, sőt egy szál késsel meglepően jól lehetett hatástalanítani őket), a németül karattyoló egyenruhások/tengerészgyalogosok és apadhatatlan rajongásunk az aranyékszerekért; de a kutyakaja és a Biblia is még mindig mágikus életerővel bírnak (vészhelyzetben nagyon jó hasznát vesszük annak a dózisnak, ami kis időre képes túlfutni a maximumon). A pályák, részküldetések végén továbbra is exit level virít, még akkor is, ha ez éppen azt jelenti, hogy egyik társunk a kezét nyújtja és nem kifejezetten ajtó vagy kapu előtt strázsálunk. Ennek ellenére, rendkívül szokatlan volt, de különösen tetszett, hogy teljesen elvesztette klasszikus, zárt, labirintikus, kulcskeresős-ajtónyitogatós jellegét - bár, részlegesen megmaradt, a lockpick képviseletében (azért rettentően örültem annak a szakasznak, melyben egy kastély sötét folyosóit járhattam be); az abszolút egyértelmű irány ellenére, el lehet menni minden sarkot felfedezni és tárgyakat gyűjtögetni, unásig - ami, ugye, legkedvesebb tevékenységem. Felszerelésünk, mellyel harcba indulunk is komplett változáson esett át - ezt a következő paragrafusban tárgyaljuk. Továbbá, Wolfenstein-játékhoz képest, meglepően sok a stealth-jelenet és óvatos stratégiázás; illetve, most az egyszer nem egyes egyedül vagyunk a hosszú úton.

 

Wolfenstein 3D vs. WE:TNO

A fegyverek és az ellenségek

A sok-sok újítás közt a legszembetűnőbb csavar, hogy az öreg Blazko rendelkezésére immár nem csak a megbízható kés-pisztoly-machine gun triumvirátus áll (előbbit, amolyan Assassin's Creedesen, valaki fejébe is állíthatjuk), hanem ezek különböző, jobbnál jobb verzióit, továbbá megkésett shotit, rifle-t (amik nem igazán hatják meg a robotokat), snipereket és gránátot (!) is kézhez kaparinthatja - engem általában marksmannel a kezemben lehetett látni -, ráadásul, Serious Sam módjára (sokszor fogok rá referálni), dual wielding-módba is kapcsolhat, bármely fegyverével és azok kombinációival - így ide nekünk az oroszlánt is! Egy-egy speciális nehézfegyvert - minigun - az ellentől is elkobozhatunk, persze csak ideiglenesen, hiszen így elég cammogósra kell vennünk a figurát. Legkülönlegesebb - és talán egyik leghatásosabb (lézer)fegyverünknek, sajnos van az a rossz tulajdonsága, hogy idővel lemerül, de hála égnek, minden sarkon van hozzávaló elektromos láda, pont, mint a Jedi Outcastben - először csak "akadálymentesítésként", később egyre hatékonyabb fegyverként használjuk. Még mindig elég szokatlan, a CoD-on kívül, a fal mögül kihajolva, taktikázva leszedni a rosszfiúkat. A főhős, Sam "haverjáról" példát véve, ugyanúgy képes beülni - az általában nagyon rossz helyen, a pálya túlvégén) található, helyhez kötött ágyúkba, mely hatástalanítása után kicsit könnyebb átrágni magunkat az ellenséges tengeren. Sok modern játékhoz hasonlóan, perk-tábla áll a rendelkezésünkre, melynek lépcsőfokait bizonyos tevékenységek teljesítésével, mintegy achievementként oldhatjuk fel, nem mi választjuk, így növelve különböző képességeink hatóerejét. Ha jól emlékszem, a Dishonoredban működött hasonlóan, hogy a figyelmesebb/magasabb beosztású katonák riaszthatják folyamatosan érkező társaikat, mely sorscsapásnak akkor vethetünk véget, ha kiiktatjuk a kotnyeles illetőt. A rosszfiúk élénken megélik a harcot: bukfencezve begurulnak a dobozok mögé, fedezéket keresnek, de nem mindig a legélesebb kések a fiókban, amikor tök nyilvánvalóan mögöttük lopakodsz; a nehézpáncélosokon természetesen nehezebb sebet ejteni, a nagyobb robotok legyőzésével pedig begyűjthetjük lepotyogó armour-darabkáikat; de az sem könnyíti meg a helyzetünket, hogy drónok cirkálnak a levegőben.

 

A nyeremények

Legjobb barátomnak hála, volt alkalmam alaposan megfigyelni a Doomot és mivel egy fészekaljból származnak, különösebben nem lepett meg, ahogy a készítők minden pálya elején szám szerint felvázolják a begyűjtendő tárgyakat - többek közt, az örök klasszik, arany dísztárgyakat (az eredetinél sokkal szélesebb skálán, úgy mint keret, plakett, edény, pénzérme), rejtjeleket, concept artokat (!), armourokat, stb. Hogy ezeket feltárhassuk, a fadobozokat egy szál késsel (ezt már a játék első perceiben megtanuljuk), a fémdobozokat lézervágóval kell széttrancsíroznunk (ugyanezen eszköz szellőzőnyílások feltárására is alkalmas), valamint be kell kukkantanunk minden csücsökbe.

Női szemmel

Azt hiszem, most jött el az idő, hogy végtelenül beleszeressek a Wolfenstein-sorozatba és határozottan tudom, nem ez lesz az egyetlen rész, amellyel játszani fogok - már ott figyel Steam-fiókomban a The New Colossus, illetve szemezek a The Old Blooddal (2015) is. Az első pillanattól maximálisan megfogott, mind a felütés, mind a rendkívül erős atmoszféra - a viharos-napfényes, folyamatos robbanásokkal és füstfelhővel kísért sziget, "veszett" robotkutyák, rögtön megalapozták a hangulatot. Annak ellenére, hogy valami eszméletlenül brutális az alapsztorija, teljesen magával ragad, lebilincsel és beszippant, nem csak ideig-óráig leköt, mint a Tomb Raider. Amilyen fordulatos és dinamikus a történet, mégis azt mondanám, hogy "lassabb", mint a Doom - egy jókora csata után vagy nagy lépés előtt hagy felfedezni, körülnézni, emészteni a környezetet és a teendőket, persze egy percre se enged unatkozni. 2. fokozaton - ami elvileg még mindig easy-nek számít, szó szerint vért izzadtam és több olyan rész volt, melyet "egypárszor" meg kellett ismételnem, ugyanis előbb meg kellett ismernem a terepet és felépítenem a taktikát, különben jaj Blazkowicznak (és nekem) - ilyen volt a 3. fejezet. Két, abszolút kedvenc pályám a börtön (bár, elviseltem volna Frau Engel premier plán, szétcsonkolt arca nélkül) és Nautica - amiket, mivel véletlenül letöröltem félúton a játékot, kétszer is volt szerencsém kivinni, de egyáltalán nem bántam, akármennyire is nehezek voltak. Emellett emlékezetes volt a legelején, a kicsapódó ablakok közt, az égbe nézve falat mászni és megszállottan, véget nem érően tömegverekedni a U-boaton (a puzzle-ja viszont meseszép volt). Különösen örültem az originál Wolfenstein-pálya megtalálásának (pedig jól el volt rejtve), amit tök véletlenül, tök egyedül fedeztem fel. Az óriás robotos mini-bossfightnál nagyon nem vágtam, mit kellene csinálni, csak rohangáltam össsze-vissza, a földalatti labirintusban. Brutalitásában, érzelmességében és hatásosságában a legutolsó fejezet viszi a pálmát.

 

Készítés éve: 2014