Wolfenstein II: The New Colossus

Miután újonnan fellángolt a Wolfenstein-szerelem (a Doom már apránként labdába rúghat mellette) és megint átélhettem a klasszik, jó sztorialapú FPS-játékok rég nem látott varázsát - pedig még alig kezdtem el a The New Ordert, de az akción belül gyorsan behúztam a The New Colossust is, mert tudtam, hogy nem elég a jóból (egyéb epizódok is vannak a tarsolyomban, de őket majd később, sorban fogom beszerezni).

A játék

Ez az rész pontosan ott veszi föl a fonalat, ahol legközelebb abbahagytuk (a két esemény között eltelt időt - meg még egy kicsit korábbiakat is - gyakorta kiesett képkockákkal idézzük vissza; bőven volt alkalmunk visszaidézni, többek közt, szadista, rasszista, egész családját eláruló apánkat) és most sem rózsásabb a helyzet: a Revelations Eziójához hasonlóan, csak önmagunk árnyéka vagyunk, végletekig elgyötört testünk a kaland legnagyobb hányadában inkább akadályoz, mintsem teljes, gigászi erőnkkel mások hasznára legyünk (önbecsülésünket is jócskán lerombolja), de hálistennek néhai, mindenki által tisztelt mentorunk és példaképünk páncéljából (akit szemünk láttára végeznek ki, így betölthetetlen űrt hagy maga után) és kedvesünk ragaszkodó, meleg szeretetéből meríthetünk, amikor már csak a szentlélek tart össze; ráadásul kis családunk jövőjéért is aggódunk. Szerencsére, az ellenálló csapat ismét nagyon hasznos tagokat toboroz, úgy mint Frau Engel melegszívű, bodyshamingelt leánya (aki remek bennfentes infókkal szolgál, ám ismét vannak, akik kinézik, bizonyított hűsége ellenére); a belevaló női karakter ezúttal egy szorult helyzetben levő, színesbőrű felkelő, kedvese és számtalan csatlósuk, a maguk mindennapi problémáival - nem egyszerű megnyernünk őket ügyünknek, sem őket, sem egyéb, elszórva leledző, régi eszméket valló lázadókat, pedig egységben az erő. Miközben barátaink helyettünk is tartják a frontot, mi megjárjuk a börtönt és kvázi halálra ítélnek, ami mellesleg remek alibiként szolgál. Caroline nagyszabású, jól kidolgozott tervét és helyét szegény, fiatal Wyattnek kéne átvennie, aki látszólag képtelen megbirkózni a rá nehezedő nyomással. Bár Deatheadet hála az égnek, kiiktattuk, de Frau Engel hozza a szokásos formáját, folyton a nyomunkban van és nem átall ott megalázni, ahol a legjobban fáj.

 

Hasonlóságok és különbségek

az előző részhez képest

A The New Colossus nem sokban tér le a már jól bevált útról - a folytatásoktól megszokottan, leginkább új fejlesztési lehetőségeket, ellenlábasokat és arzenált kínál (ezekről a következő fejezetben); illetve, ami feltűnő, hogy igencsak kibővült a minijátékok tárháza - természetesen itt is elmaradhatatlan egy kis kikacsintás az "ősatyára", ezúttal a bárban, játékgép formájában; de az enigma kódokat sem egyszerűen kézhez kapjuk, hanem fel kell törnünk, hogy meggyilkolhassuk a fejeseket. Játék vagy gyakorlás, kellemeset a hasznossal: a shooting range-en gyakorlatozhatunk új "játékszereinkkel" és megkísérelhetjük megdönteni társaink rekordját. Nem, mintha a The New Order olyan rózsaszín és csillámporos lett volna, de ez az epizód sokkal csöndesebb, komorabb (megrázó minimalizmussal), badassebb és persze nehezebb.

A fegyverek és az ellenségek

Mivel végig elég gyenge lábakon állunk, különböző segédeszközöket veszünk igénybe, úgy, mint a kerekesszék (felidézve, amikor gyilkosként menekültünk az őrültek házából), a már említett csodapáncél vagy nem kevésbé veszélyes társai közt, harmadik fajtaként megjelenő, tűzköpő (!) robotkutya, melyet ideiglenesen megülhetünk (de előtte még dobtam egy hátast, amikor legelőször találkoztunk; bár, tűz nélkül sem tűnt éppen barátságosnak). Őszintén szólva, nem igazán figyeltem meg az új (robot) rosszfiúkat - általában úgyis csak jó távolról csodáltam őket, hála a nagy hatósugarú lőfegyvereknek -, leginkább úgy különböztettem meg, ki milyen világpusztító eszközt hord magánál - meg van az a különösen pimasz, nindzsaként cikázó, kecses robot, akit különösen utáltam... szóval, tőlük, szép szóval nem elkobozható jóságok, az eddigiek mellett a gránátvető (ami jó nehezebb falakhoz és nagyobb ellenségekhez), a tényleg mindent elporlasztó, feltunningolt lézerfegyver, a géppuska, a "tűzhányó" (az én kedvencem) vagy a mindenek felett álló, mintegy fekete lyukat képező (rettentő lassan töltő), a végefelé. Ezekhez új töltőállomás, a "benzinkút" is megjelent. Míg korábban a játék automatikusan, szintenként osztotta a lapokat - és kegyeit -, addig itt mi dönthetjük el, melyik fegyverünk melyik tartozékát óhajtjuk fejleszteni. 

A nyeremények és a képességek

A lootolható elemek terén sem történt mellbevágó változás: a már ismertek - úgy, mint concept art, enigma codes, levelek, újságkivágások és aranytárgyak - mellett feltűnt néhány új darab a kollekciónkban, például death és star cards, illetve a hatalmas embergyermek, Max széthagyott játékai. Előbbiek - a retro, valós életben is gyűjthető sztárkártyák mintájára - valószínűleg magukat, a készítőket örökítik meg. Igaz, hogy "papíráruk" (naplók, újságcikkek, képeslapok), eddig is léteztek, ám most igen megszaporodtak, ráadásul szám szerint rendszerezi őket a játék; illetve, a korábban szóban forgó enigma code-ok (amik enigma card néven futnak) sokkal könnyebben megkaparinthatóak, keresni sem kell őket, hiszen mindig egy magasabb rangú tiszt zsebében lapulnak. "Megörökölhettük" drága Caroline (a Fallout 4 Power Armourjára hajazó) legyőzhetetlen páncélját, mely azon kívül, hogy jól néz ki és majdnem teljes körű védelmet nyújt, darabokra tört testünknek, még arra is képes, hogy beszakítsa maga alatt a talajt. A plot twist után, mintegy újjászületve, három, jobbnál jobb emberfeletti képességet kínál nekünk a sors (végül is, tényleg ez az egyetlen gyógyír és így végre megszabadulunk szenvedéseinktől): nagyobb ugrás vertikálisan, vagy könnyed összehúzódás szűk helyeken, vagy akadályok szimplán, vállal való ledöntése - mindegyik alternatív útvonalakat nyit meg a világban. 

Női szemmel

Máris megállapíthatom, két epizód után, hogy az új Wolfenstein-sorozatot két szóban össze lehet foglalni: brutális és hatásos (úgy, mint Caroline csonkja, Blazko "kivégzése", ami után percekig csak néztem és hangosan felkiáltottam, hogy itt most mi is történt, főleg, amikor a hűséges Anya mindehhez szemrebbenés nélkül asszisztált vagy a kutyás jelenetet, amit előre lelőttem megamnak egy trailerből) - kevés játék tud ekkora benyomást tenni rám - ilyen volt anno a Shadow of the Colossus vagy a BioShock. Most kicsit el is vesztettem a fonalat történet terén, szerintem nem sikerült annyira epikusra és fondorlatosra, de nem is a sztorival volt a baj, egyszerűen annyira atmoszferikus (néhol creepy) helyeken jártam, hogy nem is nagyon tudtam mással foglalkozni, minthogy a felfedezésére koncentráljak - és időnként haladjak. Tényleg rettentő nehéz egyetlen kedvencet választanom, ha mégis nagyon megerőltetem magam, akkor Manhattan (habár, nem volt a legegyszerűbb egy invázió kellős közepére érkezni és attól a robotos [mini]bosssfighttól egyenesen lehidaltam) és a Vénusz, kívülről; tiszteletteljes említést érdemel a szebb időket idéző, BioShock Infinite-re hajazó Roswell. Továbbra is alulról a második nehézségi szinten játszottam és továbbra is iszonyatosan nehéz itt a küzdelem - nem szabad elaprózni a lövéseket, hiszen az elsőktől épphogy csak megtántorodnak. Még az előzőnél is többször kellett újrakezdenem, hiszen volt, hogy eleve meggyengített HP-val mentem és rögtön leszedtek, esélyem se volt. Például, a repülőn, az alsó és a felső, nyitott dockról is rajtam üthettek, hiába próbáltam osonni, lehetetlen volt egyszerre ennyi irányból számon tartani, ki hol tartózkodik, főleg, hogy legtöbbjüket nem is láttam; de az nagyon tetszett, amikor az utolsó pillanatban levettem a felém száguldó szuperkatonát. Míg korábban akarva-akaratlanul az arcunkba nyomták a brutális jeleneteket, végre lehetőséget kapunk, hogy elfordítsuk a fejünket. Megható volt, hogy kedvesünk terhes; iszonyat aranyos volt a malac, akinek természetesen igyekeztem a kedvére tenni; hatalmas volt a kaotikus, klarinétozós-sniperezős-veszekedős-ivós jelenet és színes felüdülés volt a meglepi szülinapi buli; epikus (háromszázszor újrapróbálós) volt a bírósági csetepaté, főleg, hogy az egész csak rémálom volt (ez sok mindent megmagyaráz); de a végső bossfight - akármennyire is nehéz volt - és utána az egyszerű leszámolás nem igazán sikerült katartikusra.

 

Készítés éve: 2017