Assassin's Creed - Revelations

Mindössze 5 perc után (a kezdeti nehézségek ellenére), olyannyira beleszerettem a Brotherhoodba és általa, az egész sorozatba, hogy tudtam, ezzel "örökké" szeretnék játszani. Azóta sorra falom az epizódokat, bár nem feltétlenül sorrendben: AC III, Syndicate, Black Flag (2013) és csak most kanyarodtam vissza a Revelationshöz. Ezúttal egyetlen szó döntött: Isztambul.

A játék

Az előző epizód sokkoló vége után minden a feje tetejére állt: az Animus meghackelődött, Desmond bennragadt és elméje olyan szinten összekuszálódott, hogy fennáll a tudathasadás veszélye. Odabenn, a Half-Life 2-t (2004) idéző szigeten, több ős "kopogtat" egyszerre (az idős, megcsömörlött Ezio mellett, néhány képkocka erejéig Altaïr arca is felsejlik), nem beszélve egy idegesítő, köpönyegforgató "cellatársról" - így a saját és a köz érdekében, mihamarabb rövidre kell zárnia az elvarratlan szálakat. Eközben odakinn, a banda azt se tudja, melyik barátjukhoz kapjanak: a frissen elhunyt szöszihez vagy Desmondhoz, aki élet és halál között lebeg. Ezio időközben sármosan (még ötvenévesen is úgy mászik, szökken és harcol, mint legénykorában), jelenkori énje kevésbé sármosan öregedett meg, de most, hogy (többé-kevésbé) önmaga ura, sem tétlenkedik: egyrészről elgondolkozik saját, ijesztő utópiában leélt életén, méghozzá Nathan Drake (!) kellemesen rekedt hangján, másrészről visszaszáll a fiatal Szulejmán totális elszegényedést és családi trónviszályt nyögő, de így is lélegzet-elállítóan szép Törökországába (a dialógusokat török szavak és kifejezések tarkítják), hogy védelmébe vegye az uralkodójelöltet, hataloméhes nagybátyjával szemben, illetve kutakodjon, az Altaïr által, rejtélyes módon hátrahagyott, emlékrészleteket tartalmazó, rúnaírásos kulcsok után és megélje tartalmukat, mielőtt illetéktelen (templomos) kézbe kerülnének - nem mellékesen, megpróbálja saját elméjét is helyreállítani. A kalandok forgatókönyve általában a következő: Ezióként meg kell találnia, a városszerte elrejtett, felbecsülhetetlen értékű könyveket, melyek a kulcsok lelőhelyét tartalmazzák, fel kell keresnie azokat, majd Altaïrré szellemülve, végig kell pörgetnie elődje viharos évtizedeit, fiatalkorától kezdve, egészen haláláig. Könnyed természetének hála, Konstantinápolyban is szövetségesekre talál, többek közt a szép szemű Yusuf és könyvesbolt-tulajdonos druszám személyében (akivel tökéletesen tudok azonosulni).

 

Hasonlóságok és különbségek

az előző részhez képest

Már első ránézésre, rengeteg ismerős pont jön szembe, így leszögezhetjük, hogy a Revelations szinte teljes egészében követi a Brotherhood szerkezetét, akár a BioShock Infinite a BioShockot: a harcrendszer itt is változatos offenzívákra épül, hasonló feladatokat kell teljesítenünk, nagyjából azonos irányításrendszerrel, valamint továbbra is nagy gondot kell fordítanunk, magunk mellett mások és a város szellemi épségére, azaz kölcsönösen előnyös "szerződést" kell kötnünk, Isztambul túlélni próbáló lakosaival: a hálás, felszabadított nép szíves örömest áll szolgálatunkba és tényleg, bármikor számíthatunk rájuk, mi pedig a terület kitisztogatásával (fel kell gyújtanunk az őrzőtornyokat és megölnünk a kapitányokat, illetve assassinok, íjászok és lőpuskások irányításával, barikádok kihelyezésével, időnként meg kell szilárdítanunk hatalmunkat), egy életre lekötelezhetjük őket és örökre bebiztosíthatjuk forrásainkat. Természetesen, néhány újítás is becsöppent, amitől még inkább RPG-re hajaz a játék (máshogy, mint a Syndicate): ez leginkább a Child of Lighthra ütő, elég hangsúlyosan jelen levő (de szerencsére nem kötelező) craftelésben, valamint fegyverhasználati változásokban nyilvánul meg, például kézhez kapunk egy új, többfunkciós eszközt, melyre Konstantinápoly, merő véletlenből, előre be van rendezkedve. Mivel jócskán kitágult a tér (és a lovak is teljesen kipucolódtak a városból), rengeteg időt takaríthatunk meg, ezzel a közlekedési móddal. Nagyon-nagyon üdvözletes újítás és ezért nagyon szeretjük a készítőket, hogy teljesen független szállá különült a jelen, egyetlen percig sem vagyunk belekényszerítve, akár teljesen ignorálhatjuk is, pedig pont most érdemes belenézni. Ha így tartaná kedvünk, a múltban megszerzett Animus-darabkák fejében nyerhetünk belépést. Itt, a sorozattól teljesen idegen módon, FPS-nézetbe váltunk, elveszítjük a kapaszkodás és a lövés képességét, ebben a futurisztikus, hátborzongató, pusztán geometrikus világban (a Portal és a Deadcore szerelemgyereke), ahol mindössze két építőelem segítségével kell megmásznunk a magaslatokat.

Brotherhood vs. Revelations

Revelations vs. Portal

A grafika és a hangulat

Míg a Brotherhood esetében a történet és a koncepció, a Syndicateben, pedig a korszak és a hangulat ragadott meg, addig itt - mint már említettem - egyes-egyedül a helyszín döntött; innentől teljesen mindegy volt, miről szól a játék, akár a BioShocknál. Isztambul városa még tengermély szegénységében is minden eddiginél csodálatosabb, a szinte giccsbe hajló naplementéivel (az idő előrehaladtával váltakoznak a napszakok), kecses pálmafáival, színes-rongyos, ablakokon kilógatott szőnyegeivel, nyüzsgő piacaival, tetőtől talpig tarka, hosszú köpönyeget viselő lakosaival, a kikötőben nyikorogva ringó hajóival, végeláthatatlan, csúcsos épületeinek sokaságával, de még deszkából tákolt bódéival is. Szinte éreztem a víz felől jövő só, a fűszerek és a füstölők illatát. Mindezt szuperül alátámasztja a fantasztikus, korhoz és helyhez is tökéletesen passzoló soundtrack.

A fegyverek és a képességek

Olyannyira kibővült a lehetőségek tárháza, hogy csak dupla tárolórendszerben (elsődleges és másodlagos fegyverek, akár a Forsakenben) tudunk rendelkezni fölöttük. Előbbiben találhatóak a "helyi használatú", megszokott alapeszközök, mint a különböző pengék - kard, az ikonikus hidden blade vagy ugyanez, méregbe mártva - és a puszta ököl, utóbbiban pedig, a távolról, meglepetésszerűen alkalmazhatóak úgy mint lőfegyver, dobókés és a Revelations két új dobása: az s.k. kotyvasztott bombák és a jolly joker horogpenge, mely használatába Yusuf van olyan szíves és részletesen beavat. De kezdjük a robbanószerkezetekkel: Konstantinápoly-szerte, minden második sarkon fellelhetőek olyan,  bárki számára nyíltan hozzáférhető, csöppet sem gyanús fa szekrények, melyek a craftoláshez elengedhetetlen, különböző nyersanyagokat rejtik. Eltérő hatásfokú végeredmények születhetnek: a füstbomba áldásos homályában köddé válhatunk vagy észrevétlenül gyilkolhatunk; van, ami szimplán elpattog és kisebb füstöt köp, így ártalmatlanul elterelhetjük a nép figyelmét; de olyat is legyárthatunk, ami komoly fizikai sérüléseket okoz. Térjünk is rá Ezio csodafegyverére, a változatosan alkalmazható horogpengére, mely újra visszaköszön a Syndicate-ben (bár, ha éppen azt játszottad, akkor hiányozni fog néhány dolog, például a felfelé húzás ...). Alkalmazható egyszerű közlekedési eszközként (ugyanitt remek, spontán air assassinate kivitelezhető), harc közben (pengédbe rántod az ellenfeled), illetve kapaszkodáshoz - kis nyújtózkodás után, egyetlen párkány sem elérhetetlen. Fontos megemlíteni továbbá, a sasszemet, mely azzal az új funkcióval bővült, hogy nem csak barátainkat és ellenségeinket különbözteti meg, hanem képes tárgyakat és célszemélyeket átvizsgálni.

Női szemmel

A Revelations az Assassin's Creed-sorozat azon epizódja, amely minden aspektusában és minden egyes percében képes volt újra és újra lenyűgözni. A háttérsztori számomra kissé jelentéktelen volt - ellentétben a Brotherhooddal és az AC III-mal, melyeknek pont ez az erőssége -, ellenben, annyira magával ragadó volt maga, a környezet, az atmoszféra, hogy egy "személyben" elvitte a hátán a játékot és annyira jó volt, nemes egyszerűséggel Assassin's Creedezni - varázslatosan szép (ezt hiányoltam a Syndicate-ből) és eszméletlen jó hangulatú. Mínusz Altaïr jelenetei, akinek bár elismerem, nagyon jól össze lett rakva és le lett vezetve az élettörténete,  az ő küldetései, finoman szólva, nem igazán fogtak meg, igyekeztem mihamarabb túlesni rajtuk. Inkább a kulcskeresős szösszeneteket vártam, minden alkalommal, amikor hirtelen a Rise of the Tomb Raiderben (2016) és az Uncharted 4-ben éreztem magam, miközben merész mászásokba - üldözésekbe -rejtőzködésekbe bonyolódtam - csak sajnos, mindig túl hamar véget értek, mivel csak öt kulcsot kellett megszerezni. A legeslegnagyobb favorit, a létező leglepusztultabb hely, a monitoron keresztül is dohszagú, de valahogy varázslatos, hidden city (később a Fallout 4-ben is visszaköszön ez a hangulat, a Kendall Hospitalben) - innen egyszerűen nem akartam kitenni a lábam, még dolgom végeztével sem! A vaskötélpályákra való felinstallálódás eleinte inkább bosszúságot okozott, mint élveztem volna, mert sokáig nem tudtam, hogy lehet rajta megkapaszkodni, csak nekifutottam és mindig lepottyantam. A Revelations sem szűkölködött vidám (Ezio bolondruhában lantozik, egy zsebtolvajjal versenyzünk, ki tud többet lopni), szomorú (María asszony és Yusuf halála), izgalmas (kalózhajók felrobbantása - pedig a Black Flaget (2013) úgy elkerültem, mint a sicc), megrázó (druszám felakasztása), bosszantó (a baltás-páncélos böhöm egy csapásra majdnem 0-ra vitte le az HP-met), hidegrázós (Altair köpönyegben ülő csontváza, az agy széthullása) és epic jelenetekben (Ezio ejtőernyővel csap le, a szekeret üldöző lovasokra, mini-bossfight zuhanás közben, akár az Earthworm Jim 2-ben), bár kissé hiányérzetem volt, hogy a végén elmaradt az igazán látványos, emlékezetes lezárás/bossfight.

Revelations vs. Uncharted 4 vs. ROTTR

 

Készítés éve: 2011