Kereső

2016. április 19., kedd

Assassin's Creed - Syndicate (Special Edition)


A Syndicate abban a szent pillanatban megnyert magának, ahogy kijött (nagyon kedves a szívemnek a viktoriánus kor).  A szülinapom közeledtével, egy akció-szerűség bukkant fel a Ubi oldalán, ami mint kiderült, kizárólag a PS4-verzióra vonatkozik... merő csalódottságomban (vérbeli XXI. századi "gyermekként"), csak jóval később fordult meg a fejemben, hogy utánanézzek a fizikai változatnak - és lám, egy hazai boltban szintén le volt árazva, ráadásul a special editionígy végre ő is hozzáadódott a gyűjteményemhez.


A játék

Rengeteg, de rengeteg minden változott az előző részekhez képest, kezdve ott, hogy immár két főhősünk van - illetve, rövid időre beköszön egy két és feledik-harmadik -, másrészt, nagy huszárvágással kiszakadunk a megszokott középkorból és a modern világ hajnalán találjuk magunkat, az elszegényedett, hatalmas társadalmi különbségekkel operáló, gőzös-füstös, az átmenetet megszenvedő Londonban, ahol államférfiak és politikusok helyett entellektüelekkel, neves írókkal, gondolkodókkal és tudósokkal köthetünk barátságot - de még magának, Viktória királynőnek is teljesítünk megbízásokat -, úgy mint Marx, Bell (a telefon megszületéséhez, részben az ikerpár női tagja is hozzájárul), Darwin vagy Dickens (akikről, a special editionnek hála, még többet megtudhatunk). Apropó, ikerpár - két nagy egyéniség: egy forrófejű, szarkasztikus fiatalember, aki  a tettek embere és mindig a saját feje után megy; szertelen, szkeptikus, legszívesebben bandában nyomul és rögeszméjévé váltak kétes hírű csatlósai, a "bástyák"; illetve, a csupa szeplő, Hoth princess-frizurás húg, aki megfontolt, törődő és nyitott szellemű, de ő sem marad alul, ha harcra kerül sor. A játék legnagyobb hányadában szabadon váltogathatunk közöttük - akár anno, a 102 kiskutyában -, ám bizonyos küldetések egyiküket-másikukat követelik - mindjárt megnézzük, mi alapján. A háttérsztori ezúttal nem annyira ütős: azon kívül, hogy szokás szerint, templomosokat hajhászunk Jacobbel és Éden-darabkákat keresünk Evie-vel, nemes egyszerűséggel, át kell segítenünk a brit fővárost ezeken a nehéz időkön, melyeket bizonyos egyének bizonyos tevékenységei még inkább megnehezítenek: sorjában fel kell szabadítanunk a kerületekre darabolt várost, melyekben, alapjában véve négy feladatunk van: bűnözők feltűnésmentes elrablása és bebörtönzése, mezei orvgyilkosságok, elrabolt társaink felszabadítása, valamint a gyermekmunka szabotálása (mindig értékelhetjük, melyik hogy tetszett). Mindezt hatalmas tömegverekedés koronázza meg, melyért cserébe átvehetjük a hatalmat adott terület fölött. És, ha már ipari forradalom, ezen esemény kellőképpen ki van hangsúlyozva, hogy a játékos egyetlen pillanatra se feledkezzen meg róla: szinte bármikor felpattanhatunk, a városon átcikázó vonatok valamelyikére, sőt tehetünk szusszanásnyi pihenőt, a teleportként is szolgáló, meglehetősen összkomfortos gőzmozdony-búvóhelyen, melyen a játék feltűnő hányadát fogjuk tölteni - utazva, regenerálódva vagy éppen bunyózva (esetleg mindezt egyszerre).


 




Hasonlóságok és különbségek
az előző részekhez képest

Most, hogy jó pár résszel játszottam, alapvetően két fajtájukat tudnám megkülönböztetni: vannak azok, amiket nem csak végigjátszol, hanem utána is olvasol a történetének, mert annyira lenyűgöz vagy körömrágva várod a családdráma kiteljesedését; és azok, amelyeknek egyszerűen magával ragad a látványa és/vagy a hangulata. Természetesen, átfedések is vannak, de számomra a Brotherhood és az Assassin's Creed III képviselik az elsőt, míg a Revelations és a Syndicate a másodikat - bevallom, előbbit én csak és kizárólag Konstantinápoly csodás városa miatt vettem meg. Még mindig meg tudok lepődni, mennyiféleképpen lehet csűrni-csavarni a harcrendszert. Én végre tökéletesen ki vagyok békülve a mostanival, mert nekem a Brotherhood túl sok volt (főleg elsőre), az AC III pedig túl kevés, ez pont az arany középút. Ráadásul, most kezdett el igazán RPG-re hajazni, amit eddig csak sejtetett, a tapasztalati pontokkal (mint a Child of Lightban), a fejlesztésekkel (technológiai fa) és a tárgyak/eszközök (cicomák) összebütykölésével, melyekhez nyersanyagokra van szükségünk - tiszta Age of Empires. Apróbb változás az eddigiekhez képest, hogy nem szőrén üljük meg a lovat - de marad az alapmotívum -, hanem stílszerűen, fogat elé kötjük és úgy kacsázunk London utcáin, a korhoz képest, meglehetősen nagy forgalomban, ahol ráadásul senki sem tud vezetni. Korábban a fiatal Ezio, illetve Connor is kormányzott, elvétve, kocsikat (sőt, a Syndicate magyarításában, a szekér hajónak van titulálva...). A mozgáskultúra is jelentősen bővült, kombinálva az előző epizódok legütősebb lehetőségeit: immár földön - vízen - levegőben át lehet szelni a tájat - és nem csak az úszásra gondolok, hanem átszökellhetünk a Temzén, hajó(roncs)ról hajó(roncs)ra (mint a Froggerben, 1981-ben, mellesleg, ez a kedvenc londoni kerületem) vagy éppen, maradhatunk a fedélzeten; a levegőben pedig (a tetőn ugráláson kívül), alkalmazhatjuk a Revelationsből megismert kötelet, két háztető között kifüggesztve, viszont üdvözletes újítás, hogy nem kell kijelölt kötélpályákat keresnünk, hanem szuperhősökre hajazóan, mi lőhetjük ki a csuklópántunkból, amikor és ahová csak kedvünk tartja.




A grafika

Eddig minden egyes alkalommal, egyre jobban elájultam, a tájak már-már giccses reprezentálástól, viszont ez most nem történt meg. Ez a London - amely képességeit meghaladóan próbál alkalmazkodni, az újonnan megjelenő, kicsit félelmet keltő, kicsit ismeretlen, modern találmányok diktálta tempóhoz, melyre nincs felkészülve - nem feltétlenül szép és ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs abszolúte rendben grafikailag (amit az is bizonyít, hogy igen meggyötörte a gépemet), hanem, hogy fő vonzereje az elképesztően megkapó hangulatban rejlik. Legyünk őszinték, az a sok-sok füstölgő kémény és jobbra érdemes sors tényleg, nem túlontúl szép látvány, de megvan a maga eszméletlen bája, ahogyan pattogós zongora- és/vagy hegedűszóra bunyózunk (és mindenkinek először a kis keménykalapját verjük le); epikus közelharcokat vívunk, a száguldó fogatok tetején; ránk sípol a rend őre, ha rossz fát tennénk a tűzre (vagy gyorshajtásért) és mivel mindenki mindenki ellen van, esetleg ők is elkezdik püfölni egymást (aztán minket). Az Assassin's Creedekben tendenciózusan tágul a tér, a brit főváros bír az eddigi legelképesztőbb dimenziókkal: meg se próbálkozzunk gyalogszerrel átszelni (ezzel már az AC III-ban és a Serious Samben is megjártam), arra ott vannak a gyorsutazások (amiket én még soha életemben nem használtam), a vonat, a kötélpálya, illetve a szekerek, így számtalan lehetőségünk akad, ha valami messzebb van, mint 200 méter. Az épületek megmászásáról ne is beszéljünk - mintha ötször annyi emelettel bővült volna minden (legalább a kapaszkodás gördülékenyebb), így felér egy izzasztó hegymászással, de ezer százalékosan megéri a látvány, ami a szemünk elé tárul.


 

 




Az irányítás és a képességek

Hatalmas pirospont a készítőknek, ugyanis végre átlátható, letisztult és rendkívül kényelmes. A három módszer, melyet alkalmaznunk kell maga, a szimpla támadás, az ellenfél védekezésének megtörése, valamint annak kivédése. Nem vész el semmi, csak átalakul, hiszen a lefejelés és a beletérdelés szépen bele vannak építve a támadásba, illetve a védekezésbe. Amiről fontosabb beszélni az, ahogyan az assassinok két fő ismérve, a besurranás, illetve az orvgyilkosság szépen, egyenlően megoszlik, a testvérpár két tagja között (ez nem azt jelenti, hogy valamelyikük bármiben is rossz lenne): Jacobot válasszuk, ha rengeteg meláknak akarunk eredményesen és direktbe nekimenni és Evie-t, amennyiben ugyanezen személyeket meglepetésszerűen, valamilyen hátsó stratégiát alkalmazva szeretnénk letámadni (akár Elizabeth, a Burial at Sea-ben). Ehhez, hála Istennek, teljes pompájában rendelkezésünkre áll, a Connor idejében gyerekcipőben járó falhoz lapulás, guggolva járás és rejtőzködés. Már említettem a kötélpályát, ami talán az egyik leghasznosabb ketyerénk, mert nem csak, hogy nagyon gyorsan juttat el A-ból B-be, hanem villámsebesen le is lehet vele lépni, harc közben. Két negatívumot tudnék csak kiemelni: a lassító, manuális irányítást, illetve azt, ahogy mindig a legmagasabb, de legapróbb házcsúcs tetején tesz le, amikor én csak a tetőt akartam megközelíteni. Az irányítás elvileg kibővült, a "lefelé futás" képességével, aminek őszintén szólva, nem látom sok értelmét. A szekér irányítása, persze teljesen más tészta, akár az AC III-ban: kezdve azzal, hogy amint felpattanunk, rögtön felrajzolódik az útvonal, egészen addig, hogy konfliktuskezelésre is tökéletesen ki van képezve (leszámítva pár apró karcolást, ami annak következménye, hogy egy könnyed billenéssel faltörő kosnak képzeljük magunkat), illetve továbbra is a szokásos, GTA-módon tehetünk rá szert - vigyázzunk, ha rendőr ül a bakon, visszanyalhat a fagyi; emellett, használhatjuk búvóhelyként (rettentően vicces így követni valakit, ha ő hajt) vagy holttestek rejtekhelyeként. A technológiai fát illetően, mind saját (rejtőzködés, életerő-regenerálódás), mind szövetségeseink (különböző, egyre erősebb típusok csatlakoznak; átveszik az irányítást a város fogatflottája felett) erejét csiszolhatjuk, még menőbb/divatosabb kütyüket készíthetünk magunknak (mint James Bond) vagy korrumpálhatjuk az ellenfeleket (hibás szállítmányok érkezése; rendőrök megvesztegetése).





Női szemmel

Bátran kijelenthetem, hogy eddig ez tetszik a legjobban az Assassin's Creedek közül Számomra ez az egész sorozat alfája és ómegája, mindenkinek ezzel kéne kezdenie. Sehol máshol nem magyarázták el és tanították meg ennyire jól az assassinok két fő képességét, a lopakodást és az orvgyilkosságot, így végre én is megtanulhattam, hogyan kell tisztességesen besurranni (épp ideje volt) - a harccal, szerencsére eddig sem volt gondom, sőt nekem mindig is Jacob stílusa jött be, hiszen rendszerint belebuktam az osonásokba és inkább nekirontottam mindenkinek. Bevallom, eleinte épp a harcmodor miatt voltak kétségeim, ugyanis egyszerűen imádtam a középkori kardpárbajokat, melyek ekkorra sajnos a múlt jótékony homályába vesznek és az emberek jellemzően birokra kelnek, de szinte a legelső pillanattól kezdve élveztem, ahogy lepofozhatom a rosszfiúkat. Egy pillanatig nem zavart, hogy a sztori kicsit laposabb és a küldetések többsége elég könnyű és hasonszőrű, mert  egyszerűen jó ebben a világban és remekül elvoltam újonnan felfedezett képességeimmel, amit majd a Revelationsben is kamatoztathatok (irtó büszke voltam, amikor hetes szinten belopakodtam egy kilences kerületbe és sikeresen végrehajtottam egy gyilkosságot). Csak kantárt ne adjanak a kezembe, mert vagy a kocsik defektesek, vagy én, de egyszerűen lehetetlen volt csámpázás, csúszkálás és minden letarolása nélkül közlekedni, ami főleg üldözés közben zavaró. Ismét rengeteg-rengeteg megérintő vagy zseniális pillanatot villantott fel a játék: megszakadt a szívem a mezítlábas gyerekmunkásokért (az ő kiszabadításuk volt a kedvenc feladatom, míg a legkevésbé azt szívleltem, amikor embert kellett rabolnom, mert azoknak minimum tízszer futottam neki); igyekeztem minél hamarabb leszállítani a gyógyszert, hogy életben maradjon a kicsi lány; a lélegzetem is elállt a legelején, a halált megvető bátorsággal kivitelezett ugrásoktól vagy amikor a parlament legtetejéről néztem le a kikötőre - itt, a város feltehetően legmagasabb pontján hosszú perceket időztem -; csodálattal vegyes ámulattal fogadtam Lydia Frye lenyűgöző, világháborús történetét (szívesen folytattam volna) - csak úgy mellékesen kérdezem, London polgárjainak tényleg nem tűnik fel, a Temze közepén virító, hatalmas portál?; ellenben, borzongással vegyes ámulattal rontottam százszor Rugólábú Jacknek (a misztikum eddig is körbelengte az Assassin's Creedeket, de élmény volt harcolni egy megidézett démon ellen); dőltem a nevetéstől a miniszterelnök asszony beszólásain (slusszpoén, hogy a pincsije neve Desmond), amikor egy vonat tetején küzdöttem és a kalauz elrikkantotta magát: "tickets, please" vagy amikor Agnest követtem és elcsapott a vonat. Ennek ellenére, ilyen fölöslegesen elnyújtott, értelmetlen végső bossfightot még életemben nem láttam, viszont a bolondos-romantikus ending nagyon-nagyon tetszett. Két dolgot szeretek a legeslegjobban a Syndicate-ben: egyrészt, a fantasztikus soundtrackjét (főleg a harc közben felcsendülő zenéket), másrészt, hogy szinte teljesen szabad kezet kapunk a végigvitelében - ha akarjuk, órákig be se kell kapcsolódnunk a fő szálba, mehetünk ládákat / préselt virágokat / illusztrációkat / söröket keresgélni, szállítmányokat lopni / szabotálni / kísérni, végigvinni a mellékküldetéseket, de akár végezhetünk London teljes felszabadításával - szerencsére, a jelennel se nagyon háborgatnak minket és, ha igen, azt is csak videóbejátszásokkal.







Készítés éve: 2015