A BioShock Infinite világa, hangulata és története teljesen magával ragadott. Miután megvettem, gyors egymásutánjában kétszer is kivittem, de még mindig édeskevés volt. A kívánságlistámon ott csücsült egy ideje a két kiegészítő, a Burial at Sea, Episode 1 és 2 és most egy Season Pass-leárazással sikerült az egészet egyben megkaparintanom (nagy meglepetésemre, egy harmadik tételt, a Clash in the Cloudsot is tartalmazta a csomag), pedig nagyon-nagyon ritka, hogy fizetős extra tartalmak megvételére vetemedjek, lásd Cuphead.
A telepítés
Burial at Sea - Episode One
Maga, az alapjáték már fel volt rakva a gépemre, így azt a Season Pass-verziót vettem meg, ami ezt nem foglalja magába, csak a hozzá tartozó DLC-ket. Pont ebből adódott egy kis probléma, ugyanis hiába érkezett visszaigazolás a vásárlásról és volt ott a könyvtáramban, egyszerűen sehol nem találtam a telepítést, se játékon belül, se játékon kívül - az Age of Empires-é, például magától elindult. Szerencsére, nagyon egyszerű megoldással lehetett orvosolni: teljesen leszedtem az eredeti Infinite-et a gépemről, majd kiegészítőstül raktam újra. Bár a telepítés igen sok időt (és még több tárhelyet) vett igénybe, utána garantáltan olajozottan megy.
Burial at Sea - Episode One
A (számomra) plusz négy óra játékélmény (úgy, hogy minden pici csücskét körbejártam) egyfajta előzménytörténet, mely a jól ismert szereplőkkel, közvetlenül a legelső BioShock előtt indul (kellemesen összekeverve-összekötve az idősíkokat); a Little Sisterek kicsiny társaságát és az ő "születésüket" állítja középpontba. Elizabeth (aki teljesen levetkőzte gyermeki énjét és csinos, titokzatos, öntudatos nővé cseperedett) és Booker (aki majd' 10 éve Rapture lakója, de még mindig furcsa flashbackek gyötrik) sorsa örökre egybefonódik, így ismét, ezúttal másik univerzumban találkoznak. Most azonban nem ismerik fel egymást (a férfi újra rácsodálkozik a hirtelen nyíló portálokra), bár egymástól függetlenül, mindketten nagyon pontosan idéznek (fel? vissza?) későbbi (korábbi), Infinite-beli élményeket, személyeket és eseményeket, alaposan meglepve a másikat. A helyszín, tehát megint a hőn szeretett Rapture, ahonnan (viszonylag) idilli állapotokból indulunk, majdnem-békeidőkből, amikor mindenféle nemzet lakott békésen, egymás mellett és mindenki életében a külcsíny és intellektualitás játssza a legfőbb szerepet, a Big Daddyk pedig egyszerű hegesztőmunkások. Az éppen a végzetes, 1958-as szilveszteri party előtt álló, kissé már gyanakvó, ám nemtörődöm lakosság, még mindig kissé bizarr napjait és még bizarrabb emberi kapcsolatait lánygyermekek folyamatos, nagy számú eltűnése nyomasztja. Eközben, a városvezetés javában kísérletezik a háttérben, közvetlenül a nagy áttörések előtt áll és igyekszik lassacskán bedobni a köztudatba a csodatevő plazmidokat. Booker új megbízatása tökéletesen passzol munkakörébe és nagyon hasonló az előzőhöz (későbbihez): az eltűnt kislányok egyikét (legfontosabbikat?) kell előkerítenie. Társnője különösen szívén viseli a kicsik sorsát, hiszen korábban/később rajta is végeztek hasonló, kegyetlen kísérleteket. Nagy huszárvágással elszabadul a pokol, megkezdődik a hajsza Sally után és a két főhős művészien megkomponálva fut bele, a természetesen predesztinált végkimenetelbe. Az Episode 1 meglehetősen lassan indul, elég sokáig olyan, mint a legelső óra, amit az eredeti BioShockban töltöttem, amikor még csak ismerkedtem a játékmechanikával, később aztán, a sorozathoz hűen, kiválóan hozza a feszültséget, ami még nem tudjuk pontosan, miért, de ott lebeg fenyegetően, a levegőben, egyszerűen tökéletes a hangulata. Bár a repertoárunk és a vigorok használata sajnos meglehetősen korlátozott, bevetésre kerül egy új lézerfegyver, illetve két új ellenséggel nézhetünk szembe: a fejére (félénkségből / esztétikai okokból /őrületből?) sörösrekeszt húzó, valamint a nem gyenge jégember → spoilerekért görgess lejjebb! Már csak ezért az epikus végződésért (nem csak ezért) megérte megvenni (de azért akciósan és csomagban ajánlom)!
Burial at Sea - Episode Two
A következő epizód ugyanott folytatódik, ahol az előző abbamaradt (de kérhetünk egy kis gyorstalpalót is, ha nem lennénk képben). A kicsi Sally halála felett érzett, kínzó bűntudat következtében Elizabeth - aki hidegvérrel vállalta magára a kegyetlen lépést - szabad akaratából úgy dönt, kilép a burokból, az önmaga által felépített, megérdemelt vagy nem megérdemelt, hőn áhított, giccses, párizsi álomvilágból, ahol mindenki ismeri és szereti és (meglehetősen drasztikus vágással) visszaforgatja az időt, hogy a következő hat órában megakadályozza/jóvá tegye a szörnyű tragédiát - természetesen ahhoz, hogy építsen, rombolnia is kell ... Sajnos, kénytelen volt áthaladni azon az idősíkon is, ahol életét vesztette és mivel sokkolja a találkozás halott önmagával (végre választ kaptam arra a kérdésemre, létezhet-e több verziójuk egyszerre, egy univerzumban), egy csapásra elveszíti minden eddigi különleges képességét: a lakatok gond nélküli feltörését, a korlátlan jövő-, múlt- és univerzumlátást, a portálok nyitását és ezáltal más tárgyak kiragadását (tehát borul, szinte az egész Infinite) és egyszerű halandóként kell boldogulnia, ép eszét megőrizve. Ezúttal a főhősök közti alá-fölérendeltségben is fordul a kocka - hiába a lány a főszereplő, most Booker Elizabeth "mentőangyala", (szinte) eggyé válnak gondolatban; ő instruálja a jelentősen meggyengült, bátor lányt, aki ez alkalommal pontosan tisztában van vele, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Mindeközben, a háttérben dübörög az embertelen aranybánya, a Little Sister-biznisz, illetve javában zajlik Columbiában a forradalom - sajnos, hiába hozza össze ez a rész a két ikonikus helyszínt, vajmi keveset mutat a lebegő városból és azt is leginkább belülről. Ha el szeretném helyezni az Episode 2-t a BioShock-univerzumban és általában, összehasonlítani az Infinite-tel és az Episode 1-gyel, akkor az Assassin's Creed Syndicate ikerpárosát hívnám segítségül: míg Booker (Jacob) nyíltan, agresszívan, férfimódra küzd és nem riad vissza a közelharctól sem, addig Elizabeth (Evie) inkább a "nőies" lopakodásra és a diplomatikusabb módszerekre voksol, úgy mint az áldozat "békés", hátulról / rejtekből / guggolásból való leütése (komolyan, csak azt vártam, hogy füttyszóval oda lehessen csalogatni őket) vagy a nyugtatólövedék alkalmazása (sajnos, ideiglenes megoldás) - még az ellenfelek "érzékelőcsápjai" is hasonlóan működnek. Ráadásul, a lány "Little Sister-múltját" sem vetkőzte le teljesen, hiszen előszeretettel közlekedik a szellőzőcsatornákban, ahová nem csak villámgyorsan vonulhat vissza, vészhelyzet esetén, de levághatja az utat. Fegyverek tekintetében, Elizabeth leginkább a frissiben visszakapott számszeríjra hagyatkozik, melybe kaptunk egy új töltényt, ami gázzal kábítja el a belefutó ellenfeleket, illetve időközben kifejlődött egy vadiúj, kétfunkciós vigor, mely első körben a "lézerszemek" képességét, másodikban pillanatnyi, mozdulatlan láthatatlanságot ad → spoilerekért görgess még egy kicsit lejjebb!
...apropó, lezárás: bár az Infinite-é szavakat elállítóan, lenyűgözően zseniális, nyomasztó és váratlan volt - nekem abszolút, mert elég nehezen raktam össze - sokadszorra is - a sztorit, a családi viszonyokat és az apró nyomokat, viszont amikor végre leesett, mélyen megdöbbentett és megérintett. Még napokig pörgettem rajta az agyamat és utánaolvastam a lehetséges értelmezéseknek. Na, ha lehet, az Episode 1, még jobban sokkolt. Az még nem is érintett annyira vészesen mélyen, hogy a csúnyácska, rejtőzködő, eltűnt kislányt elég kegyetlenül kell kifüstölnünk, az egyébként portálként szolgáló, fém szellőzőből, de az már annál inkább, ahogy a párhuzamos univerzumok közt, a bájos babáért zajló dulakodásban (Lutece-ék szíves közreműködésével), az éppen bezáruló tér-időkapu brutális módon levágja a gyermek egész fejét, majd egy gyors vágással Elizabethre - és az ő, már teljes készenlétben mögöttünk álló Big Daddyjére - kiderül, hogy valójában a lány is a (felnőtt) Little Sisterek sorát erősítheti, Booker pedig itt sem kerülheti el a sorsát és igen hirtelen, ismét Elizabeth keze által (na jó, közvetve) kell elhaláloznia. Én ez után a jelenet után szájtátva, döbbent csöndben ültem a végefőcím alatt és még vagy tíz percig.
Clash in the Clouds
Az Infinite Season Pass-trilógia harmadik és egyben utolsó darabja, nem is olyan mini játék, egyfajta "edzőpálya", melynek azok örülhetnek igazán, akik - hozzám hasonlóan - rettentően élvezték a skyline-os rodeózásokat (ki nem???), epikus csatározásokkal felturbózva és szerették volna kicsit tovább nyújtani az élményt - üde színfolt és szórakozás, annyi vállunkra nehezedő teher után. Ez most beteljesül a Clash in the Cloudsban, hiszen kizárólag erre koncentrálódik, ráadásul az originál Columbiában úgy, ahogy szeretjük; remek ötlet volt kiemelni. Itt szegődünk el, gyakorlatilag "bérgyilkosoknak", hiszen "önfeláldozó", agresszív ellenek egyre nehezedő és sokasodó hullámait/rohamait kell, 4 világban, körről körre visszavernünk, viszont minden csonkítás/szép headshot/speciális mozdulatsor után, valamekkora pénzösszeget kapunk (ha nem lenne elég, az áldozatokat is kizsebelhetjük), melyet a rohamok közti szünetekben, a főhadiszállásra visszatérve új, még erősebb töltényekbe és upgrade-ekbe invesztálhatunk, átvehetjük a bónuszokat és ha úgy gondoljuk, fegyvereket is cserélhetünk, ugyanis végre újra rendelkezésünkre áll a teljes repertoár. Szerencsére, jó előre informálódunk arról, kikkel fogunk találkozni az adott szakaszon, hogy alaposan fel tudjunk készülni és fel tudjuk építeni a stratégiát, pont mint a Jedi Academyben. Természetesen, "kicsi" Elizabeth sem hiányozhat mellőlünk, aki szokásos profizmussal kezeli a megszokott, szabadtéri, többemeletes, légi vasúthálózattal felszerelt arénák teljes szellem-arzenálját, a készenlétben álló portálokat és az azokon keresztül áthozható fegyvereket, EVE-eket, kampókat, energiapótlókat és egyéb, automatizálható segítségeket. Ha úgy tartja kedvünk, különböző kihívásokkal is megspékelhetjük a meneteket, például le se szálljunk a skyline-ról vagy ne használjunk egy bizonyos fegyvert.
Készítés éve: 2013
* SPOILEREK *
Burial at Sea - Episode 1
ending
...apropó, lezárás: bár az Infinite-é szavakat elállítóan, lenyűgözően zseniális, nyomasztó és váratlan volt - nekem abszolút, mert elég nehezen raktam össze - sokadszorra is - a sztorit, a családi viszonyokat és az apró nyomokat, viszont amikor végre leesett, mélyen megdöbbentett és megérintett. Még napokig pörgettem rajta az agyamat és utánaolvastam a lehetséges értelmezéseknek. Na, ha lehet, az Episode 1, még jobban sokkolt. Az még nem is érintett annyira vészesen mélyen, hogy a csúnyácska, rejtőzködő, eltűnt kislányt elég kegyetlenül kell kifüstölnünk, az egyébként portálként szolgáló, fém szellőzőből, de az már annál inkább, ahogy a párhuzamos univerzumok közt, a bájos babáért zajló dulakodásban (Lutece-ék szíves közreműködésével), az éppen bezáruló tér-időkapu brutális módon levágja a gyermek egész fejét, majd egy gyors vágással Elizabethre - és az ő, már teljes készenlétben mögöttünk álló Big Daddyjére - kiderül, hogy valójában a lány is a (felnőtt) Little Sisterek sorát erősítheti, Booker pedig itt sem kerülheti el a sorsát és igen hirtelen, ismét Elizabeth keze által (na jó, közvetve) kell elhaláloznia. Én ez után a jelenet után szájtátva, döbbent csöndben ültem a végefőcím alatt és még vagy tíz percig.
* * *
Burial at Sea - Episode 2
ending
Nekem az egész BioShock-univerzumból ez a rész tetszett a legkevésbé. Számomra egyáltalán nem illik a lopakodás az Infinite meglehetősen pörgős, akciódús világába, ahol a konfliktusokat minden alkalommal véres, szemtől szemben fegyverpárbajban intéztük el, nem suttyomban és folyamatos töltényhiánnyal, mert így szinte lehetetlen és kicsit elveszett az eredeti BioShock-hangulat - én mondjuk eleve nem annyira csípem ezt a beosonós témát, Assassin's Creedben is igyekeztem inkább mindent nyíltan és gyorsan lerendezni. Bár ettől a világtól egyáltalán nem idegen a nyomasztó atmoszféra, szerintem itt még önmagához képest is túl sok és túl sötét volt - a mesteri, titokzatos thrillerhangulat helyett itt főleg a kegyetlenkedéseken és a szinte-idegösszeomláson volt a hangsúly. Az egyetlen dolog, ami igazán tetszett, az a történetvezetés, ez tartotta és meg is ugrotta az eddigi szintet: nagyon izgalmas volt még több háttérinfót megtudni a Big Daddyk és Songbird legyártásáról, az Elizabeth-en és másokon végzett konkrét, kegyetlen kísérletekről, Columbia keletkezéséről vagy Daisy, a forradalmár indokairól. Szeretem Elizabeth karakterét, de önfeláldozó (?) halála nem rázott meg túlságosan, inkább azon hatódtam meg, mennyi szeretet lakozik a Little Sisterekben, akár iránta, akár a Big Daddyk felé; viszont nagyon is libabőrözős volt, ahogy hirtelen újra azon a bizonyos, sejtelmes repülőgépen találtuk magunkat és a történet csodálatosan visszacsatolt a sorozat legelejére.