Tarzan

Miután egy ismerősöm bevezetett a The Neverhoodba, valamint a The Witcherbe, hirtelen rákérdezett, ismerem-e a tarzanos játékot. Sajnálkozva ráztam a fejem, aztán mit ad Isten, pár nap múlva, véletlenül szembejött velem a játék az interneten. Naná, hogy ismerem, méghozzá azzal a gyerekkori barátnőmmel nyúztuk együtt, akivel a 102 kiskutyát és a The Simset (2000) is.

A játék

Pillangóról pillangóra, azaz checkpointról checkpointra repkedünk a pályákon, ahol a gyönyörű, 3D-s esőerdőben, elsősorban különböző négylábúak (meg néhány kalóz vagy táborozó) ellen küzdünk, a Star Warsos játékokra jellemző, gazdag kameraállások kereszttüzében, hogy megtaláljuk azt a számtalan esernyőt, amit Jane hagyott szerte szét a dzsungel (esetleg a tábor vagy egy hajó) különböző pontjain, majd a végén egy szédítő bossfightot bonyolítunk le, Claytonnal. Azért rakhattak volna bele picivel több indán való lengedezést ... meglepően kevés van, a témához képest. Tökéletesen, "reális időben" követhetjük az idő múlását, ugyanis pici Tarzanból a szemünk láttára lesz férfi, a játék során, de nem ő az egyetlen karakter, illetve játékmód (sajnos nem opcionális, de azért sokban emlékeztet a Shadows of the Empire-re [1996]): majomparádét is rendezhetünk, meglovagolhatunk egy elefántot, valamint drága Jane-ünkkel is futkározhatunk, mindezt többek között, vastag, teherbíró faágakon való siklással (amíg a szembejövőket nyitott ernyővel lehet fenyegetni), vízben, tavirózsán tempózgatással és leopár(d)harccal megtoldva.

Mire emlékeztem gyerekkoromból?

Rövid leszek: annyira régen volt, hogy már el is felejtettem, hogy egyáltalán játszottam vele, mindössze négy dolog maradt meg (pedig Jane a kedvenc Disney-hercegnőm): az indákon való siklás (de ez szerintem mindenkinek), a kézlenyomatos pénzérmék, az ahogy a lyukacsos földből vagy farönkből ki lehet püfölni a nyereményeket (és nagyon elmebeteg hang jár hozzá) és a HP, ami zöldből pirosba váltó lián, mellette a pörgő fejünk, akár A Dzsungel Könyvében (csak ott éppen nem pörög).

Az ellenségek

Nagy része olyan állatfaj, amit képtelen vagyok beazonosítani, akár a Dzsungel Könyvében - néhány majmot, az orrszarvút, a vaddisznót, a békát és a leopárdot kivéve. Meg a krokodilt, ami más, normális krokodilokkal ellentétben, nem harap, hanem a farkával pofozkodik, pont mint Croc 2-beli rokona. Éppen a másik dzsungeles játékból fakadóan maradt meg bennem az a tévedés, hogy úgy is kiiktathatsz valakit, ha eleget ugrándozol a hátán. Hát nem. Ugyanígy, nem szabad vakon bízni az indákban: míg a Rayman Originsban simán lecsusszansz róluk, a Dzsungel Könyvében meg maguktól lengedeznek és fel is tudsz mászni rajtuk, itt eleve neked kell jól meglengetned, hogy lendületet kapj, tehát ahány ház, annyi szokás. Páran, amolyan neutrálisan bizonytalanul lebegnek ellenség és barát státusza között, ugyanis bár hátukat ugródeszkaként használhatjuk, ha a másik oldalról közelítünk hozzájuk és mondjuk szarvakba ütközünk, az igen fájdalmas. Legtöbbjük mégis a passzív ellenállást választja: libasorban vonulnak/ugrálnak előttünk (például a békák), persze végtelenen vannak, de nem is kell a drága időnket arra pazarolni, hogy az összeset kiüssük. Néhányan "visszabeszélnek" és ugyanúgy gyümölcsökkel dobálnak meg minket, mint mi őket. Vicces szituációk is adódhatnak ebből, például ha a szakadék szélén találjuk valamelyikőjüket, megesik, hogy leesik. Amikor, viszont Tarzan pottyan le és még épphogy csak a fél lába érintette a szakadékot, máris olyan halálhörgést hallat, mint a Mysteries of the Sith Kyle-ja. Agresszióról persze szó sincs, akárcsak a Raymanben vagy a Jazz Jackrabbit 2-ben, mindegyik kilőtt ellenségből színpompás pillangók hada lesz - akikből aztán egy kiválik, feljebb lép a ranglétrán és checkpoint lesz belőle.

  

Nyeremények és fegyverek

Színváltós trópusi körte, amivel kulturált ember módjára megdobálhatjuk azt, aki nem tetszik. Nagyon egyedi és hasznos megoldás, hogy külön gombbal irányíthatjuk magasabbra, illetve alacsonyabbra a lövéseket, pont mint A Dzsungel Könyvében. Egy apró tőrt is megkaparinthatunk, minden pályán. A már említett pénzérmékből 100-nál jócskán többet lehet gyűjteni, egyetlen pályán és nagyon jól is tesszük, hiszen ha fölé megyünk, az újjászületést jelent. Először nem nagyon volt tiszta, mi a HP vagy egyáltalán, van-e, aztán rájöttem, hogy a banán és a mangó, amiknek "ősember" létére, Tarzan tökéletes angolsággal örül ("That's better") - és még a majom is tud angolul ("That's what I needed")! Emellett, egy kis puzzle-zásra is invitálnak minket, egy cukin makogó majom fejét négybe tépve kell minden pályán megtalálnunk és összeraknunk, bónuszpályáért. Nevünk lebetűzésével pontosan követhetjük, mennyi van még hátra a pályából, akárcsak a Rayman Originsben, a ketrecekkel. Amikor már az N-nél tartasz, tudod, hogy közel a cél. A majomfejet oda lehet hívni, de el is lehet kergetni, ha nem vagy kíváncsi a tanácsaira. A Lomaxban és a Happydogban működik hasonló lelkisegély-szolgálat.

Grafika

Elképesztően szép! Még majdnem a Rayman Originst is kenterbe veri, '99-hez képest, de csak majdnem. Ha ezt a kettőt összegyúrnánk, valami csoda születne és 12 év korkülönbség van köztük! Itt már nem csak a vízábrázolás 3D-s, mint a Rodge-ben, se nem sétálunk át egyszer a háttérbe és vissza, mint a Lomaxban, hanem pontosan olyan, mintha egy filmet néznénk: hol ránk közelít a kamera, hol eltávolodik, néha profilból látjuk magunkat, máskor szemből, felülről vagy hátulról, magasabban vagyunk vagy alacsonyabban, akár a Star Warsos játékokban. Hihetetlen kontrasztban állnak, a pacaként odafirkantott (és tényleg jelentéktelen) mohák, a gyermekrajz-szerű pénzérmék és a 3D-s mélység-magasság, a lombokon átszűrődő, már-már forsakenes napsugarakkal. Amit még külön ki kell emelnem, az a csodaszép, kristálytiszta víz, a bónuszpályákon. Ebben, a majdnem tökéletességben, azért akad egy-két zavaró dolog. Például, még Lomaxnál is jobban összecsúsznak a síkok és amire azt hiszed, hogy simán átugorhatod vagy odamehetsz felszedni, kiderül, hogy mégse és ki kell logikázni, hogyan is juthatsz át a másik síkba. Azt sem volt könnyű megszoknom, hogy kanyarodással indulunk át, a másik mélységbe, aztán az lenne a logikus, hogy hátra arc és kihátrálunk, de nem, szintén oldalirányban kell visszamenni (ismét, lásd: Rayman Origins). A kamera önkényesen követ téged és önálló életet élve váltogatja a fókuszt, meg a szöget és sokszor egyáltalán nem úgy mutat, ahogy kényelmes vagy hasznos lenne. Felér egy szemvizsgálattal. Ezen kívül, jó párszor nem látsz előrébb egy lépésnél, így nem tudhatod, hogy amikor az indán lengedezel, hova is kell tovább ugrani, milyen messze van a következő platform vagy, amikor üldöznek az elefántok, nem veszed észre, hogy például nem egy szakadék következik előtted, így nagyon fontos a jó reakcióidő.

Készítés éve: 1999