The Floor is Jelly

Éppen egy Markiplier-féle gameplayt néztem és azonnal megfogtak a csodálatos színek, illetve az édes főhős.

A játék

Pacman (1980) egyik szellem-üldözője megelégelte az örökös, sikertelen harcot, apró lábakat növesztett és felfedte titkolt zselémániáját, azaz egy olyan "zabálnivaló", színes, idilli világba tette át a székhelyét, melyben a talaj, illetve a fal minden lépés után felváltva hajol utána vagy szippantja magába, kis főhősünk pedig minden lépése nyomán fűcsomókat, illetve gumicukor-fákat hagy maga után, tehát teljesen környezetbarát. A játék célja, hogy hazajussunk kicsiny, nem túl szilárd halmazállapotú házikónkba. Ehhez először meg kell találnunk a Dr. Who-ra emlékeztető lifteket, amikhez kis ablakokon keresztül jutunk el, felidézve az 1984-es Alley Catet. Néha több opció is lehetséges, akárcsak Raymannél, de előbb vagy utóbb úgyis mindegyik sorra kerül, a különböző fizikájú világokban, csak követnünk kell a gyöngy-glóriát. A The Neverhoodhoz hasonlóan, nincsenek ellenségeink, (épp elég kihívás a fal) mindössze két dologra kell vigyáznunk: 1) ne zuhanjunk le (szerencsére végtelen életünk van), 2) ne menjünk neki a szúrós (!) tüskének, mert akkor cuki zseléből cuki tintapacává robbanunk és kezdhetjük az egészet elölről. Érdekes, hogy fájhat egy zseléembernek, ha nekimegy a szintén zseléből levő tüskének...

Tömény romantika

Esik :(

A grafika

Ahogy mondtam, a legelső dolog, ami megfogott a játékban, az a környezet: a flexibilis, meleg színű, gumicukorka fák, az általánosságban csodálatos környezet vagy az a rengeteg amorf objektum, ami sorfalat áll nekünk. Nagyon szeretem az ilyen minimalista, színpompás grafikát, főleg akkor, ha a környezetnek és a szereplőknek is csak a sziluettjét látom - akár az Apotheonban. Már az intro színorgiája is magával ragadó: gyakorlatilag mi "ültetjük el" a fákat és kezdjük el a játékot, ahogy tettük, például a Botanciulában. A platformok egyszerű, lekerekített oldalú (hogy ne sértsük meg magunkat), szögletes elemek, időnként egy-egy tüskés zselével, vízzel vagy pattogós nebántsvirággal megspékelve - utóbbin nem is olyan nehéz haladni, ha egyszer elkaptad a ritmust. Nagyon kevés színt használnak, gyakorlatilag csak narancssárgát, kéket és rózsaszínt, azoknak viszont minden árnyalatát. Bár a pályák klisének tűnhetnek - erdős (hol nem!), hajnali, "téli", "vizes", esti, valójában mégsem azok, hiszen nem tradicionálisan vannak tálalva: a víz kékje és visszhangja, például felidézi a tenger alatti világot, mégsem utal rá semmilyen hullámzás vagy buborék, hogy nem a szárazföldön lennénk, illetve a "téli" világban sem hullik a hó, sehol egy hóember, csak a sugárzó fehérség miatt feltételezhető. Néha társunkul szegődik egy-egy, a jin-jang színeiben pompázó madár vagy béka - utóbbi a "mesterünk", ugyanis hasonlóan pattogós természetéből fakadóan elmutogatja, mi a megoldás (vagy csak testmozgásra próbál ösztönözni).

A kezdőképernyő

Akár a Raymanben

Az irányítás

Nem olyan egyszerű közlekedni, főleg nem gyalogolni (hiába az édes, apró lábak), érdemes folyamatosan ugrándozni, különben a talaj visszapöcköl / beszippant / eggyé válik a fallal és így képez akadályt. Előfordul, hogy meg sem mozdulok, de az előző léptem nyomán ingó-bingó talaj magától lelök vagy épp, az őrült hullámzás által keletkezett gátak állnak az utamba. A falon vertikálisan is lehet ugrándozni (nem futni, mint a Rayman Originsben), így juthatunk új magasságokba. A zselének van néhány különleges tulajdonsága, például ha elég ideig piszkálod, át tudod enni magad rajta - ez általában véletlenül, igen sok próbálkozás után kivitelezhető - vagy épp az ugrásnak hála, hatalmas árkot képzel magad alatt, így sérülésmentesen átjuthatsz a tüskék alatt, de már sokszor emlegettem, hogy trambulinként is funkcionál: minél magasabbra szeretnénk ugrani, annál nagyobb lendületet kell vennünk, a pattogás viszont nem folyamatos. A változatosság kedvéért, néhány pályát különböző szögekből is szemügyre vehetünk, hiszen a kényelmesebb továbbjutás érdekében el kell forgatnunk a platformokat, akár a Rayman Origins egyik titkos, ketreckeresős pályáján. Máskor némi víz díszíti a tájképet, ami szintén sajátos fizikával bír (a Portalt felidézve): ha a fejesugrás után nem kapaszkodsz meg eléggé valamiben, méghozzá a víz alatt (rá kell tapadni a platformokra, fejjel lefelé, akár a pióca vagy a denevér), az alattomos áramlat rögtön a felszínre húz, ráadásul tüskék várnak. Ráadásul, odalenn a feje tetejére áll minden: továbbra is a felfelé nyíl az ugrás, az irányok viszont felcserélődnek. Sokszor a megfelelő magasságról kell ugrani és lendületet venni ahhoz, hogy a vízi áramlat erősebben és magasabbra toljon a túloldalon. Ha egyszer magába szippantott a víz, nem könnyű szabadulni, csak lefelé lábtempózásokkal lehetséges. A téli pályát (aminek mása a Fly'N-ban is megtalálható) ép szavakkal nem tudom körülírni, inkább annyit róla, hogy szellem-platformokkal találkozunk: nyomukat szaggatott vonal jelzi, de csak akkor válnak láthatóvá, ha apró tappancsunk a megfelelő helyen érinti és aktiválja - aztán a metszetük és az ebből létrejövő, új barlangocskák már más kérdés...

Kapunyitogató illatok

Őszi édességbolt

Női szemmel

Talán azért is tetszett annyira ez a játék, mert néhány párhuzamot véltem felfedezni Raymannel, úgy mint a hajnalpír vagy a virágok, melyek léptünk - jobban mondva, szökkenésünk - nyomán zenélnek, akár az Originsben a zongorák, a talpunk alatt. Nagyon könnyű volt a játék, gyorsan kiismertem, ennek ellenére végig rettenetesen élveztem - oké, néhány apróbb epizódnál én is elakadtam, mint az a bizonyos zselén való átrágás vagy a vízzel való küzdelem - bár a kihívás kifejezetten kedvemre való. Ami talán a legeslegjobban tetszett, az a "vízi" világ (bár, amikor már túl sokáig bolyongtam a labirintusban, nem annyira) és az a rengeteg, édes béka, ami körülvesz minket - és kicsit megnehezíti, hogy a saját karakteremet kivegyem közülük. Az egész játék annyira megnyugtató, könnyű, szép, semmi idegeskedés, idilli tájak, melyeket a háttérből szóló, finom zongoraszó és gitárpengetés koronáz meg. És, ha hozzátesszük, hogy mindez egyetlen ember munkája...

Téli világ

A legkedvesebb képem a játékból

Készítés éve: 2014