Miss Rayman: Rayman Legends

Az elmúlt évben rohamtempóban pótoltam a lemaradásomat, a legújabb Rayman-részeket illetően, hiszen beruháztam a Rayman Originsre, a Rayman 3-ra, a Rayman Legendsre, illetve a Rayman Adventuresre - utóbbi kettőre, mindössze egyetlen hónap leforgása alatt. Visszatartó erő volt, hogy a Legends és az Origins mennyire hasonlítanak, de annyira magával ragadott a demó, hogy egy percet se gondolkoztam.

A játék

A Rayman Legends a családállításon alapszik: küldetésünk tárgya, egyesíteni a népes méhecske-családokat, azaz a királyt, a királynőt és a nyolc gyerkőcöt (időnként az udvari bolondot). Számomra külön öröm, hogy a Teensie-k kerültek a figyelem középpontjába, hiszen az előző rész óta odavagyok értük és hármat meg is varrtam közülük (zöld, zombi, indián). A mamát és a papát, természetesen rangjuknak megfelelően, külön szobákban ejtik fogságba, míg a gyerekeket vagy a bohócot, a pálya közben elvetve, hol a szemünk előtt, hol picit, hol nagyon elrejtve. Először azt tapasztaltam, hogy a papát a legnehezebb megmenteni, aztán rájöttem, hogy anyjuk simán rátesz egy lapáttal. A fele társaság az Origins-részlegben lapul, ami inkább nyűg, hiszen nemrég fejeztem be. Úgy látszik, a Ubi nagyon bírja a többszereplős játékokat, hiszen, míg a Valiant Heartsban a kutyust, a Child of Lightban a fénygömbőcöt, addig itt Murfy békát irányíthatjuk, bizonyos részeken, amihez néha tíz új sem elég. Egy példa: ugranunk kell Raymannel, mert tolnak ki a képből, de ahhoz, hogy ezt kivitelezhessük, Murfyt nógatva, el kell forgatnunk egy platformot, esetleg még egy ellenség is ott lebzsel, akit le kell csapnunk. A jól megszokott világok végén, egyrészt összefutunk a bossokkal, másrészt a sötét oldalra állt Teensie-kkel, akik ellen mindig nagyon szellemes konklúzióval zárul a harc: beragadnak valahova, mi megtoljuk, aztán akkorát repülnek, hogy egyenesen egy kisbolygón landolnak, ahol a kisördögök jól megszurkálják őket. Néhány iszonyatosan nehéz zenei pálya is fűszerezi az élményt, melyekkel eleinte egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, mert rekordsebességgel estem ki a képből, akármilyen erősen püföltem a futást. Játék közben folyamatos átjárás van a világok között, hiszen minden pályával elnyerünk egy új kihívást/lényt/hercegnőmentést/világot/Origins-pályát, így mindig kapkodtam a fejemet, merre folytassam tovább.

Hasonlóságok és különbségek

az előző részhez képest

Hogy ne menjünk messze, vissza a tojásig, legidősebb kistestvérével, az Originsszel fogom összehasonlítani. Talán a legszembetűnőbb, hogy az évezredes, jól bevált világ-térkép lecserélődött egy apró, ám mutatós galériára, melyben a nehézségét koponyák jelzik. Fontos különbség, hogy míg előbbi sokkal békésebb és mesésebb tájakra kalauzol, addig ebben sokkal több a kaland és az izgalom. Még mindig a lumok gyűjtőszenvedélyünk tárgyai, ám a szorzó kicsit átalakult: nem csak, hogy piros helyett lila lett, de a kétszeres érték mindig a sor végén kullog és amennyiben szép libasorban szedjük fel őket, mindenki pluszpontot ér, de ha egyet is elvétünk, újra elértéktelenednek. Nagyon tetszett, hogy végig ottmaradnak a képernyőn és hagyják magukat begyűjteni, nem úgy, mint a buborékosok, akik egy idő után kipukkantak vagy kirepültek a képből, a végén pedig, hála Istennek, felgyorsították a számlálás menetét. Az viszont kevésbé, hogy régen mekkora szám volt, ha össze tudtam kaparni belőlük 300-at, most pedig ezresével-tízezresével dobják utánunk. Ezúttal segítőtársat is kapunk, ugyanis kiemelt szerephez jut Murfy, a béka, akinek eddig mindössze annyi volt a szerepe, hogy kikacagjon, ha túl sokáig időztünk, egy-egy veszélyes zónában, de még mindig nem szabad vakon bízni benne, fél szemünket fél méterrel előrébb kell tartanunk. Természetesen, nem ő az egyetlen mentsvárunk, ott vannak a jó öreg képességek, melyeknek a kezdetektől birtokában vagyunk és nem a nimfáktól kapjuk, egyesével, akik mellesleg, átestek a ló túlsó oldalára és látványosan nőiesből igen csúnyácskák lettek. A korábban a vérnyomást rendkívül felpumpáló, kincsesládikás kihívások helyét, kevésbé izgalmas hercegnőmentések vették át. Mindezt és még több dolgot mindenki megnézhet magának, a Legendsen belüli Origins-pályákon, melyekben kellemesen keveredik a két játék.

A menük (B: Origins, J: Legends)

Nimfák (Origins) és harcos hercegnők (Legends)

Egy békés jelenet az Originsből és egy

a számtalan izgalmas közül a Legendsből

Hasonlóságok más filmekkel
és játékokkal

Rengeteg popkulturális utalást találunk a Legendsben, természetesen kreatívan eltorzítva: ilyen a Harry Potter főcímdalára emlékeztető zene, a különböző világok, illetve pályák címe - pl: How to shoot your dragon (Így neveld a sárkányodat) vagy Toad Story, ami gondolom, a Toy Storyra kíván utalni, a The Dark Creature Rises pedig, egyértelmű kikacsintás a Batman-filmre. Másik példa, mikor a böhöm nagy sárkány elmerül a forró lávában és ugyanúgy mutatja fel a hüvelykujját, mint a Terminátor. A kacsává változás és a kreatív, víz alatti világ nekem, nem tudom, miért de Earthworm Jimet idézik, utóbbi térség pedig lopakodós jellegével egyértelmű James Bond-koppintás.

Az extrák

Ha nem lenne elég változatos a játék, rengeteg minijáték, illetve elágazás tarkítja. Ilyenek a közösségi kihívások, melyeket három nagy csoportra oszthatunk: minél messzebbre kell futni (de, hogy 250 méter hol Infinite Tower...), minél több lumot kell összegyűjteni vagy minél tovább kell túlélni. Az én kedvencem a legelső, főleg Murfyvel (mennyire tudtam örülni az első 1 km-nek!), legkevésbé pedig a keleties, korsótörős pályákat szívlelem - mellesleg, aki a Land of The Living Deaden edződött, annak meg se kottyan, a tüskés sárkányfarkak között, szélviharban való zuhanás. Ha többször próbálkozunk, azt is végigkövethetjük, mi volt a saját vagy mások útvonala. Ezeket néha jobban élveztem, mint magát, az alapjátékot. Emellett, megkísérthetjük a szerencsét, a kaparós sorsjegyekkel, melyekkel Teensie-ket, lumokat, betekintést az Origins néhány pályájába vagy kicsi lényeket nyerhetünk - az Adventureshöz hasonlóan -, akik újabb "bevételt" termelnek.

Grafika

Azt hittem, az Origins a csúcsok csúcsa, de tévedtem. Röviden úgy tudnám összefoglalni, hogy minden, még jobban ki lett dolgozva, plusz kapott egy adag, színes-fényes ködréteget, amitől még szebb lett. Gondolok itt, a pattintógumókra, a gyönyörű tüzekre vagy arra, hogy a Lomaxhoz hasonlóan, előre láthatjuk azt, ami felé közelítünk vagy ez a valami hirtelen átugrik az előtérbe, addig is megeshet, hogy közvetlenül előttünk repülnek el, csapatostul, a denevérek, teljesen kitakarva a képernyőt. A háttér sem kevésbé aktív, ha van egy percünk megállni - általában nincs -, láthatjuk, hogyan futkároznak a bogarak a falon. Engem leginkább a csillagképekkel teli ég, a tükörsima, csillogó parketta, illetve a gonosz, fekete szőrgombócokat kiirtó, vakítóan lila fényű rakéta nyűgözött le. Időközben grafikailag feltunningolt gépet vettem, melynek hála, már azokat a bizonyos, extrém nehéz zenei pályákat is tudtam élvezni és teljesíteni. És hogy mi köze mindennek a grafikához? Újra végigjátszhatjuk a legendás záróakkordokat, ám ezúttal különböző grafikai torzításokkal nehezítve - már, ha nem lenne alapból elég nehéz -, melyek ötletességétől leesik az ember álla: a szinte felismerhetetlen pixeltenger időnként direkt bekásásodik, tesztelve memóriánkat, emlékszünk-e, hova kell ugrani vagy volt-e ott ellenség. vagy Tarzan bossfightjához hasonlóan szédületes, csíkos halszemoptikában (!) futjuk végig a pályát.

A zene és hangok

Még nem is ismertem behatóan magát, a játékot, amikor a Medieval Theme-t már igen, ezért nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy ez a játék főcímdala. A zeneszerző. őszintén szólva, ezúttal nem erőltette meg magát túlságosan, viszont fantasztikus, mennyi variáns van egyetlen témára - például, 8-bites verzióban is hallhatjuk, a hírhedt zenés pályákat. A kihívások és a sima pályák között mindig Murfyt lestem-vártam, mert az ő zenéje az abszolút kedvencem. Amikor ez csendült fel, maximumra toltam a hangerőt és direkt örültem, ha rontottam, mert tovább hallgathattam. Nem mehettem el szó nélkül a galériában, a pályaleírásokhoz járó, Myteries of the Sith-szerűen gusztusos hang mellett; a fogságba esett Teensie-k cérnavékony segélykiáltása pedig még szívet tépőbb. Ez a soundtrack összességében, kisebb variációi ellenére is felüdülés, az Originshez képest, ami valljuk be, elég komolytalan és komikus volt.

Érdekességek

A Rayman Legends minden egyes világa valamilyen mítoszra vagy legendára épül (Leepsilon, YT)

Belenézhetsz, hogy készült a játék zenéje (bár franciául van, be tudod kapcsolni hozzá az angol feliratot)

A Rayman Legendset rajzoló, egyik művész hivatalos blogján találhatunk jó pár eredeti koncepciós rajzot a játékhoz

Itt pedig, egy másik kollégája vizuális hozzájárulásaiból mazsolázhatunk

A készítők vissza akartak térni a gyökerekhez, ezért akár az első résznek, ennek a grafikáját sem játékiparban dolgozó, hanem hagyományos művészek alkották (Leepsilon, YT)

A zenei pályákhoz tartozó, eredeti zeneszámok: Ram Jam - Black Betty (Castle Rock); Survivor - Eye of the Tiger (Mariachi Madness); Woo Hoo - 5.6.7.8s (Gloo Gloo); Trust - Antisocial (Dragon Slayer) - az Orchestral Chaos, ellenben saját szerzemény, a Grannies World Tour, pedig az Origins-féle Land of the Livid Dead újrakeverése (VGFacts)

Női szemmel

Közvetlenül egyszerre szereztem be a Legendset az Adventuresszel, így nagyon kellemes volt, annyi pörgés után, végre lassabb tempóban játszani. Annak ellenére, hogy kissé szkeptikusan közeledtem a játékhoz, összességében mégis azt mondhatom, hogy ismét lenyűgözött a bájával és az ötleteivel. Például, amikor megláttam a vizes világot, húztam a számat, hogy az Originsben ezt utáltam a legjobban, mert nehézkes volt a közlekedés és már-már felkészültem egy újabb klisére, ennek ellenére, nagyon is tetszett, sőt kedvencemmé lépett elő a titkos, víz alatti birodalom és a James Bond-szerű, sötétben, lézerek közt való lopakodás és kúszás-mászás. Mégsem innen került ki az a pálya, amit a legeslegjobban élveztem, hanem ismételten a kajás világból, ezen belül ott, ahol a látszólag ártatlan, rothadó gyümölcsök belseje újabb titkokat rejt. Ami szintén nagyon tetszett, bár igazi kihívás volt, az a fejjel lefelé fordított pálya, ahol nagyon oda kellett figyelnem a megcserélt irányokra; a labirintusos rész, ahol azt kellett észben tartanom, hol jártam már, mert nem mindenhova lehet visszajutni; az a Teensie-mentő szakasz, ahol hol vízszintesbe, hol függőlegesbe kellett állítani egy rudat és megmaradni rajta, vagy éppen az, amikor Murfy guacamole szószból készít nekünk utat, vagy említett massza megvéd egy csöpögő, forró valamitől. Az ellenségek közül elolvadtam a békáktól és jókat nevettem azon, hogy éppen sebesen futok, majd a semmiből alápotyog egy éhes szörnyeteg és felfalja előlem a platformot vagy, hogy lábas fák (!) mászkálnak a háttérben. A Legendsszel összességében egyetlen gondom volt: iszonyatosan hamar ki lehet játszani.