Burial at Sea - Episode 1
ending
...apropó, lezárás: bár az
Infinite-é szavakat elállítóan, lenyűgözően zseniális, nyomasztó és váratlan volt - nekem abszolút, mert elég nehezen raktam össze - sokadszorra is - a sztorit, a családi viszonyokat és az apró nyomokat, viszont amikor végre leesett, mélyen megdöbbentett és megérintett. Még napokig pörgettem rajta az agyamat és utánaolvastam a lehetséges értelmezéseknek. Na, ha lehet, az
Episode 1, még jobban sokkolt. Az még nem is érintett annyira vészesen mélyen, hogy a csúnyácska, rejtőzködő, eltűnt kislányt elég kegyetlenül kell kifüstölnünk, az egyébként portálként szolgáló, fém szellőzőből, de az már annál inkább, ahogy a párhuzamos univerzumok közt, a bájos babáért zajló dulakodásban (Lutece-ék szíves közreműködésével), az éppen bezáruló tér-időkapu brutális módon levágja a gyermek egész fejét, majd egy gyors vágással Elizabethre - és az ő, már teljes készenlétben mögöttünk álló
Big Daddyjére - kiderül, hogy valójában a lány is a (felnőtt)
Little Sisterek sorát erősítheti, Booker pedig itt sem kerülheti el a sorsát és igen hirtelen, ismét Elizabeth keze által (na jó, közvetve) kell elhaláloznia. Én ez után a jelenet után szájtátva, döbbent csöndben ültem a végefőcím alatt és még vagy tíz percig.
* * *
Burial at Sea - Episode 2
ending
Nekem az egész
BioShock-univerzumból ez a rész tetszett a legkevésbé. Számomra egyáltalán nem illik a lopakodás az
Infinite meglehetősen pörgős, akciódús világába, ahol a konfliktusokat minden alkalommal véres, szemtől szemben fegyverpárbajban intéztük el, nem suttyomban és folyamatos töltényhiánnyal, mert így szinte lehetetlen és kicsit elveszett az eredeti
BioShock-hangulat - én mondjuk eleve nem annyira csípem ezt a beosonós témát,
Assassin's Creedben is igyekeztem inkább mindent nyíltan és gyorsan lerendezni. Bár ettől a világtól egyáltalán nem idegen a nyomasztó atmoszféra, szerintem itt még önmagához képest is túl sok és túl sötét volt - a mesteri, titokzatos thrillerhangulat helyett itt főleg a kegyetlenkedéseken és a szinte-idegösszeomláson volt a hangsúly. Az egyetlen dolog, ami igazán tetszett, az a történetvezetés, ez tartotta és meg is ugrotta az eddigi szintet: nagyon izgalmas volt még több háttérinfót megtudni a
Big Daddyk és
Songbird legyártásáról, az Elizabeth-en és másokon végzett konkrét, kegyetlen kísérletekről, Columbia keletkezéséről vagy Daisy, a forradalmár indokairól. Szeretem Elizabeth karakterét, de önfeláldozó (?) halála nem rázott meg túlságosan, inkább azon hatódtam meg, mennyi szeretet lakozik a
Little Sisterekben, akár iránta, akár a
Big Daddyk felé; viszont nagyon is libabőrözős volt, ahogy hirtelen újra azon a bizonyos, sejtelmes repülőgépen találtuk magunkat és a történet csodálatosan visszacsatolt a sorozat
legelejére.
