Videojátékok női szemmel
Mivel a Dark Forces II nagyon-nagy szerelem számomra, pár évvel ezelőtt tettem egy bátortalan, nem túl gyümölcsöző kísérletet a sorozat megelőző epizódjának felfedezésére (életemben először, akár Spyrót), amit teljesen ellehetetlenített az irányítás (az egér őrült előre-hátratologatásával lehetett csak "haladni," miközben ugyanez kezelte a kamerát...). Most viszont, hogy jött egy tisztességesnek ígérkező remaster, kapott még egy lehetőséget.
Négy évvel ezelőtt a Fallen Order minősége és tartalma minden egyszemélyes, kaland-FPS-rajongó hitét visszaadta a műfajba. Mivel szinte teljesen egyszerre jelent meg a Tears of the Kingdommal - és a Zelda nálam mindent visz -, döntenem kellett; nagy lelkesedésemben el is feledkeztem csekkolni a gépem teljesítményét és amíg nem eszközöltek frissítést, csak köhögött alatta (azóta helyreállt a világ rendje, kivittem a Zeldát is, így összeálltak a csillagok).
A 2019-ben beújított Nintendo Switchem "beérni látszik" - eredetileg Zelda-konzolnak, a Breath of the Wild első és második epizódjának szántam (időközben bepotyogott egy-egy Link's Awakening- és Skyward Sword-feldolgozás, amiket csöppet sem bántam). Szépen kiböjtöltük és nem is lehetett volna tökéletesebb az időzítés, két nappal a névnapom előtt (a másik ilyen, anno, a Siberian Mayhem volt, melyet pontosan a születésnapomra datáltak)!
Amióta az eszemet tudom, mindig szenvedélyesen rajongtam a kezdeti ceruzarajzokért, az első (akár elvetett) ötletekért és vonalakért, melyek 3D-be való, mozgolódó, színes-fényes átalakulását csodálattal vegyes tisztelettel figyelem - rettentő érdekes és inspiráló, miből lesz a cserebogár. Amint tudomást szereztem, a szinte az összes kedvenc játékomhoz elképzelhető, 200+ oldalas művészeti albumok létezéséről, megszállottan kezdtem gyűjteni ezeket. Ebben a bejegyzésben saját kollekciómat fogom bemutatni (aki hasonlóra adná a fejét, szívből ajánlom a Dark Horse kiadót). A lista folyamatosan bővül!
Amikor 2016-ban eredetileg kijött az Uncharted 4, nagyon sokat bújtam a YouTube-ot. Szinte az összes kedvencem streamelte, emlékszem, én végül Pewdiepie sorozatánál cövekeltem le. Semmit az égvilágon nem tudtam erről a franchise-ról, de estéről estére odabilincselt a képernyő elé - egyszerűen annyira lenyűgözött, mintha 5*-os mozi-kalandfilmet néznék. Elmondhatatlan öröm volt, amikor hat évvel a megjelenés után - kis csúszásokkal - végre PC-re is átportolták (szépen lassan minden kiszemelt, Playstation-exkluzív játék átjön - igen, rátok nézek, Journey és Horizon Zero Dawn!)
Egy régi Game Grumps-végigjátszásnak hála, szinte ismerősként üdvözöltem ezt, a számomra örök-bájos epizódot, amit szinte már elengedtem, retro konzol-exkluzivitása miatt (azt hiszem, időközben ki is vonták a forgalomból a Wii-t), ám a (szegényes) 35. Zelda-évforduló körüli bejelentések végre elhozták Switchre (alias, a Zelda-konzolomra; már csak az A Link Between Worlds [2013] hiányzik a repertoáromból...).
Miután elkészültem Wander (egyben életem első) kardjával, a Shadow of the Colossusból, olyannyira belejöttem a fegyverkészítésbe (meg amúgy is imádom a kardokat), hogy mindenképpen akartam (legalább) még egyet és tudtam, hogy biztosan zeldás lesz - viszont, akármennyire imádom, nincs különösebb kötődésem az ikonikus Master Swordhöz, így a Breath of the Wild-beli abszolút kedvencemet, a büszke Zora-nemzetség álomszép, csupa ív, csupa kecs silver longsowrdjére esett a választásom.
